Sárkányok tánca (26 page)

A világ elmosódott körülötte. A fehér fák, a fekete égbolt, a vörös lángok, minden kavargott, pörgött, táncolt. Érezte, hogy megtántorodik, és hallotta Hodor üvöltését:

– Hodor hodor hodor hodor! Hodor hodor hodor hodor! Hodor hodor hodor hodor hodor!

A barlangból hollók felhője röppent ki, és látott egy kislányt, aki fáklyával a kezében hadonászott. Bran egy pillanatra azt hitte, a nővére, Arya az... persze nem lehetett hiszen Arya több ezer mérföldre van tőle, vagy talán meg is halt. És mégis ott volt, gubancos hajjal, lefogyva, rongyosan táncolt a havon. Könnyek szöktek Hodor szemébe, és rögtön meg is fagytak.

Minden összekavarodott felfordult, és Bran ismét a saját bőrében találta magát félig betemetve hóval. Az égő lidérc ott tornyosult fölötte, még a hólepte fákhoz képest is hatalmasnak tűnt.
Nem visel ruhát,
ismerte fel Bran egy pillanattal azelőtt, hogy a legközelebbi fa lerázta magáról a havat, és az összes a fejére zuhant.

Amikor magához tért, már vastag tűlevélágyon feküdt, sötét kőmennyezet alatt.
A barlang. A barlangban vagyok
Szájában még mindig vér ízét érezte megharapott nyelve miatt, de jobbra tűz égett a belőle áradó hő lágyan melengette az arcát, és eddig még sosem tapasztalt jó érzés töltötte el. Nyár a közelében szuszogott, és a bőrig ázott Hodor is ott volt. Meera Jojen fejét tartotta az ölében. Az Aryára hasonlító kislány fáklyával a kezében állt fölöttük.

– A hó – szólalt meg Bran. – Rám esett... eltemetett.

– Elrejtett. Én húztalak ki. – Meera biccentett a lány felé. – Igazából ő mentett meg minket. A fáklya... a tűz megöli őket.

– A tűz
éget.
A tűz mindig éhes.

Nem Arya hangja volt, nem is gyermekhang. Egy felnőtt nő hangja, magas és kedves, valami különös dallamossággal, amihez hasonlót Bran még soha nem hallott, és olyan szomorúsággal, melynek hallatán azt hitte, megszakad a szíve. Hunyorított, hogy jobban lássa.
Valóban
egy kislány volt, még Aryánál is kisebb, levelekből álló köpenye alól az őzére emlékeztető foltos bőr villant ki. A szeme is furcsa volt – nagy és élénk, arany és zöld, ferde vágású, akár egy macskáé.
Senkinek sincs ilyen szeme.
Gubancos haja az ősz színeit viselte – barnát, vöröset, aranyat –, apró gallyak, indák és száraz virágok voltak beleszőve.

– Ki vagy? – kérdezte Meera.

Bran tudta a választ

– Egy gyermek. Az erdő gyermeke. – Megborzongott, legalább annyira a döbbenettől, mint a hidegtől. Mintha öreg Nan egyik meséjébe csöppentek volna.

– Az Elsők gyermekeknek neveztek minket – felelte az aprócska nő. – Az óriásoknál
woh dak nag gran
volt a nevünk, vagyis mókusemberek, mert kicsik voltunk, gyorsak, és szerettük a fákat. Valójában nem vagyunk sem mókusok, sem gyermekek. Nevünk az igaz nyelven azt jelenti,
akik a föld dalát éneklik.
Mielőtt a ti régi nyelvetek egyáltalán megszületett, mi már tízezer éve énekeltük a dalainkat.

– De most a közös nyelvet beszéled – állapította meg Meera.

– Csak miatta. A Bran fiú miatt. A sárkányok korában születtem, és kétszáz esztendeig jártam az emberek világát, ügyeltem és tanultam. Talán még mindig ott lennék, de a lábam sajgott, szívem pedig elnehezült, ezért hazafelé vettem az irányt.

– Kétszáz évig?

A gyermek elmosolyodott.

– Valójában az emberek a gyermekek.

– Van neved? – kérdezte Bran.

– Csak ha szükségem van rá. – Fáklyájával a barlang hátsó részében lévő fekete hasadék felé intett. – Lefelé vezet az utunk. Most velem kell jönnötök.

Bran újra megborzongott

– A felderítő...

– Ő nem jöhet

– Meg fogják ölni!

– Nem, már nagyon régen megölték. Gyertek, odalent melegebb van, és senki nem fog bántani titeket. Már vár rátok.

– A háromszemű varjú? – kérdezte Meera.

– A zöldlátó. – Azzal elindult nem hagyva más választást, mint hogy kövessék.

Meera felsegítette Brant Hodor hátára, bár a kosár félig összetört és csupa víz volt a megolvadt hótól. Utána átkarolta a testvérét, és újra talpra állította a fiút. Jojen kinyitotta a szemét.

– Mi az? Meera? Hol vagyunk? – A tűz láttán elmosolyodott. – Nagyon különös álmot láttam.

Az út szűk volt, kanyargós, és annyira alacsony, hogy Hodor nemsokára már csak összegörnyedve tudott haladni. Bran is lekuporodott, amennyire csak tudott, de feje még így is folyton nekiütődött a mennyezetnek. Minden érintésnél laza földdarabok hullottak a hajába és a szemébe, egy alkalommal pedig a homlokát csapta neki egy vastag, fehér gyökérnek, amely az alagút falából állt ki, ágai közt lelógó kacsokkal és pókhálókkal.

A gyermek fáklyával a kezében ment előttük, levélköpenye halkan susogott, de a járat olyan sűrűn kanyarodott, hogy Bran hamarosan elvesztette szem elől. Az alagút nemsokára elágazott, de a bal oldali ág teljesen sötét volt, így még Hodor is tudta, hogy a fáklyafényt követve jobbra kell mennie.

Az árnyékok váltakozása miatt úgy tűnt, mintha a falak folyamatos mozgásban lennének. Bran fehér kígyókat látott előtekeregni a falakból maga körül, majd visszabújni, és a szíve hevesen vert a félelemtől. Az is eszébe jutott, hogy talán tejkígyók vagy óriási, puha és vizenyős kriptaférgek fészkébe tévedtek.

A kriptaférgeknek fogaik is vannak.

Hodor is látta őket.

– Hodor! – motyogta rémülten, és alig akart továbbmenni. Ám amikor a lány megállt, hogy beérjék, a fáklyafény megállapodott, és Bran látta, hogy a kígyók valójában ugyanolyan fehér gyökerek, mint amibe a fejét beverte.

– Varsafa – mondta. – Emlékszel a szívfára az istenerdőben, Hodor? A fehér fára a vörös levelekkel? Egy fa nem árthat neked!

– Hodor. – Hodor újra elindult, a lány és a fáklya után sietett, egyre mélyebben a föld belsejébe. Újabb elágazást hagytak maguk mögött, majd még egyet, és végül beértek egy nagy, visszhangos barlangcsarnokba, amelyik akkora lehetett, mint Deres nagyterme. A barlang mennyezetéből és padlójából is fehér fogak meredtek elő. A levélköpenyes lány óvatosan kerülgette őket, időnként megállt, és türelmetlenül intett a fáklyájával.
Erre
,
erre
,
gyorsabban!
– mintha ezt mondta volna.

Ezután még több oldaljárat következett, még több terem, és Bran valahonnan jobbról víz csöpögését hallotta. Amikor odanézett, egy szempár bámult vissza rá, a ferde hasítékokból élesen tükröződött vissza a fáklya fénye.
Újabb gyermekek,
győzködte magát,
a lány nincs egyedül.
De minduntalan eszébe jutott öreg Nan meséje Grendel gyermekeiről.

A gyökerek mindenhol ott voltak, átkígyóztak a földön és a köveken, egyes járatokat lezártak, másoknak a mennyezetét tartották.
Minden szín eltűnt,
jött rá hirtelen Bran. Az egész világ fekete földből és fehér fából állt. A deresi szívfa gyökerei olyan vastagok voltak, mint egy óriás lába, de ezek még azt is felülmúlták. És Bran még soha nem látott ilyen sokat.
Egy egész varsafaerdő lehet a fejünk fölött.

A fény újra megrebbent Akármilyen kicsi is volt, a lány-aki-mégsem-lány nagyon gyorsan tudott mozogni, ha akart. Ahogy Hodor trappolt utána, valami megreccsent a talpa alatt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy Meera és Jojen csaknem nekiütköztek.

– Csontok – mondta Bran. – Ezek csontok.

A járat talaját madarak és más állatok csontjai borították. De voltak köztük másféle csontok is, nagyobbak, melyek bizonyára óriásoktól származtak, és egészen kicsik, talán gyermekek csontjai. Az egyik oldalon, a kőbe vésett beugrókból koponyák meredtek rájuk. Bran felismert egy medve– és egy farkaskoponyát de volt ott fél tucat emberi, és ugyanannyi óriáskoponya is. Az összes többi apró volt, és furcsa alakú.
Az erdő gyermekei.
A gyökerek körbefonták őket, némelyik tetején hollók kuporogtak, és fényes fekete szemükkel őket figyelték.

Sötét útjuk utolsó szakasza volt a legmeredekebb. Hodor a végén már a fenekén csúszva ereszkedett lefelé, törött csontok, kilazult földgöröngyök és kavicsok zörgése közepette csúszott és bukdácsolt az alagútban. A lány egy sötéten ásító szakadékon átívelő természetes híd végénél várta őket. Bran odalentről rohanó víz robaját hallotta.
Egy föld alatti folyó.

– Át kell kelnünk? – kérdezte, amikor a Reedek is megérkeztek. A lehetőség megrémítette. Ha Hodor megcsúszik a keskeny hídon, mindketten lezuhannak.

– Nem, fiam – felelte a gyermek. – Fordulj meg. – Magasabbra emelte a fáklyáját és a fény mintha megváltozott volna. A lángok az egyik pillanatban még narancsszínűen és sárgán lobogtak, vöröses derengésbe borítva a barlangot a másikban pedig minden szín elhalványult, csak a fekete és a fehér maradt. Hátul Meera felszisszent. Hodor megfordult.

Egy sápadt nagyúr ült előttük ébenfekete pompában, gubancos gyökerekből kialakított varsafa trónon, mely úgy ölelte körül csökevényes lábát, ahogy anya a gyermekét.

Teste olyan csontvázszerű, ruhája olyan rongyos volt, hogy Bran először egy újabb holttestnek nézte, egy halottnak, melyet ülő helyzetbe támasztottak, miután a gyökerek körbenőtték. A tetem bőre hófehér volt, eltekintve egy vérvörös folttól, amely a nyakától kúszott fel az arcáig. Vékony szálú, finom, fehér haja a földet verdeste. A gyökerek fakígyókként tekeregtek a lába körül. Az egyik a nadrág anyagán áthatolva a combjába fúródott, és a vállánál bukkant elő újra. Koponyájából sötétvörös levelek sarjadtak, homlokát szürke gombák pettyezték. Az arcán feszülő kevéske bőr feszes volt, és szikkadt, akár a keményített bőr, de már az is foszlani kezdett, itt-ott kilátszottak alóla a barna és sárga csontok.

– Te vagy a háromsz
emű varjú? – hallotta Bran a saját hangját.
Egy háromszemű varjúnak három szeme kellene, hogy legyen. Ennek itt csak egy van, és az is vörös.
Érezte, hogy az az egy szem őt nézi, vértócsaként ragyogva a fáklyafényben. A másik szem helyén vékony gyökérkacs nőtt az üregből, lefutott az arcon, majd a nyaknál újra eltűnt.

– Varjú? – A sápadt nagyúr hangja száraz volt. Ajka lassan mozgott, mintha elfelejtette volna, hogyan formálja meg a szavakat. – Igen... egykor. Fekete öltözet és fekete vér. – Ruhái foszladoztak és kifakultak, néhol moha nőtt rajta, máshol férgek rágták ki, de egykor fekete lehetett. – Sok minden voltam, Bran. Most az vagyok, aminek látsz, és most már megérted, miért nem mehettem el én hozzád... csak az álmaidban. Hosszú ideje figyellek, néztelek ezer szemmel és eggyel. Láttam a születésedet, és előtte atyádét is. Láttam az első lépteidet, hallottam az első szavadat, része voltam az első álmodnak. Figyeltelek, amikor lezuhantál. És most végre eljöttél hozzám, Brandon Stark, bár lehet, hogy már késő.

– Itt vagyok, ha összetörve is – mondta Bran. – Te... képes vagy... meggyógyítani? Úgy értem, a lábamat.

– Nem – felelte a sápadt úr. – Az meghaladja az erőmet.

Bran szemét elfutották a könnyek.
Olyan hosszú utat tettünk meg!
A barlangban visszhangot vetett a fekete folyó zubogása.

– Soha többé nem fogsz járni, Bran – ígérték a sápadt ajkak –, de megtanulsz repülni.

Tyrion

H
osszú ideig meg sem moccant, mozdulatlanul feküdt a fekhelyként szolgáló régi zsákok halmán, hallgatta a szél zúgását a kötelek között, a hajótörzsnek csapódó hullámok loccsanásait.

Az árboc fölött ott lebegett a telihold.
Követ engem lefelé a folyón, figyel, mint valami hatalmas szem.
A maga köré csavart dohos bőrök melege ellenére kirázta a hideg.
Kellene egy kupa bor. Vagy inkább egy tucat.
De előbb látja pislogni a holdat, minthogy az a kurafi Griff engedje oltani a szomját. Tyrion kizárólag vizet ivott, amitől álomtalanul forgolódott, és éjjel-nappal reszketve verejtékezett.

A törpe felült, fejét a tenyerébe hajtotta.
Álmodtam
? Nem emlékezett semmire. Az éjszakák soha nem voltak kegyesek Tyrion Lannisterrel. Még a puha, tollas ágyakban sem tudott rendesen aludni. A
Szende Szűz
fedélzetén, a kabin tetején készítette el fekhelyét, párnája egy összetekert kenderkötél volt. Jobban érezte magát itt, mint a hajó szűkös rakterében. A levegő frissebb volt, a folyó hangjai pedig barátságosabbak, mint Kacsa horkolása. Az élvezetért viszont meg kellett fizetnie: a deszkák kemények voltak, és minden alkalommal elmerevedve, fájó és sajgó lábbal ébredt.

Most is lüktettek a végtagjai, lábszárának izmai mintha kőből lettek volna. Meggyúrta őket az ujjaival, próbálta kimasszírozni a zsibbadtságot, de amikor felállt, még így is elfintorodott a fájdalomtól.
Meg kéne fürdenem.
A fiúruha büzlött, akárcsak ő maga. A többiek a folyóban fürödtek, de mindeddig nem csatlakozott hozzájuk. A sekélyesben látott teknősbékák némelyike elég nagy volt ahhoz, hogy könnyedén kettéharapja. Kacsa
csontroppantóknak
nevezte őket. Emellett nem szerette volna, ha Lemore meztelenül látná.

A kabin tetejéről falétra vezetett le. Tyrion felrángatta a cipőjét, és leereszkedett a hátsó fedélzetre, ahol Griff üldögélt farkasbőr köpenyében, egy vas parázstartó mellett. A zsoldos általában egyedül vállalta az éjszakai őrséget. Akkor ébredt, amikor társai aludni tértek, és napkeltekor vonult vissza pihenni.

Tyrion letelepedett vele szemben, és a széndarabok hőjében megmelengette a kezét. A folyó túlsó partján fülemülék daloltak.

– Mindjárt pirkad – mondta Grifíhek.

– Éppen ideje, indulnunk kellene. – Ha Griffen múlt volna, a
Szende Szűz
ugyanúgy csorgott volna lefelé a folyón éjszaka is, mint nappal, de Yandry és Ysilla nem voltak hajlandóak kockáztatni a sötétben. A Felső-Rhoyne tele volt víz alatti sziklákkal és a folyó fenekére süllyedt farönkökkel, és bármelyik könnyedén felszakíthatta volna a hajó törzsét. Ezt még Griff sem akarta. Ő el akart jutni Volantisba.

A zsoldos szeme állandó mozgásban volt, az, éjszakát kutatta... mi után is?
Kalózok? Kőemberek? Rabszolgavadászok?
A törpe tudta, hogy a folyó tele van veszélyekkel, de számára Griff fenyegetőbbnek tűnt bármelyiknél. Bronnra emlékeztette Tyriont, bár Bronn rendelkezett a zsoldosok fekete humorával, Griffbe viszont egyáltalán nem szorult semmi érzék a tréfa iránt.

– Ölni tudnék egy kupa borért – motyogta Tyrion.

Griff nem válaszolt.
Előbb halsz meg, mint hogy iszol,
üzente a fakó tekintet. Tyrion a hajón töltött első éjszakáján tökrészegre itta magát Másnap ébredéskor sárkányok harcoltak a fejében. Griff odament hozzá, amikor a víz fölé hajolva öklendezett, és azt mondta:

– Végeztél az ivással.

– A bor segít elaludni – védekezett Tyrion.
A bor elfojtja az álmaimat,
mondhatta volna inkább.

– Akkor maradj ébren. – Griff hajthatatlan volt.

Keleten a hajnal első fénye megszínezte az ég alját a folyó fölött. A Rhoyne hullámai feketéről lassanként kékre színeződtek, idomulva a zsoldos hajához és szakállához. Griff felállt.

– A többiek nemsokára felébrednek, tiéd a fedélzet.

A fülemülék elhallgattak, helyüket a folyami pacsirták vették át. A nád közt kócsagok motoztak, nyomaikat jól ki lehetett venni a parti homokban. A felhők lángba borultak, rózsaszínben és lilában, vörösesbarnában és aranyban, gyöngyházszínben és sáfrányban izzottak. Az egyik sárkányra hasonlított.
Ha az ember látott már sárkányt az égen suhanni, onnantól otthon maradhat, és gondozhatja a kertjét,
írta valaki egyszer,
mert széles e világon nem létezik annál nagyobb cso

da.
Tyrion megvakarta a forradását, és megpróbálta felidézni a szerző nevét. Mostanában nagyon sokat gondolt a sárkányokra.

– Jó reggelt, Hugor! – Lemore septa bukkant elő fehér köpenyében, melyet a derekánál hétszínű, fonott övvel fogott össze. Haja laza tincsekben lógott a vállára. – Hogy aludtál?

– Nyugtalanul, hölgyem. Megint rólad álmodtam. –
Éber álom volt.
Nem tudott aludni, ezért magához nyúlt, és elképzelte, ahogy a septa ugráló mellel lovagol rajta.

– Valami mocskos álom volt, semmi kétség. Romlott ember vagy. Nem akarsz velem imádkozni, és megbocsátást kérni a bűneidért?

Csak ha a nyár-szigetekiek szokásai szerint imádkozunk.

– Nem, de adj át a Szűznek a nevemben egy hosszú, édes csókot.

A septa nevetve sétált előre a hajó orrába. Minden reggel szokása volt megfürödni.

– A hajót egyértelműen nem rólad nevezték el – szólt utána Tyrion, miközben a nő ledobta a ruháját.

– Az Anya és az Atya a maguk képére teremtettek minket, Hugor. Dicsőíteni kellene a testünket, mert az istenek műve.

Az istenek részegek lehettek, amikor engem teremtettek
A törpe figyelte, ahogy Lemore becsusszan a vízbe. A látványtól mindig merevedése támadt. Volt valami csodálatosan romlott a gondolatban, hogy kihámozza a septát abból a szűzies, fehér köpenyből, és szétfeszíti a lábát.
A romlásba döntött ártatlanság
, gondolta... bár Lemore korántsem volt olyan ártatlan, mint amilyennek látszott. A hasán lévő csíkok arra utaltak, hogy már világra hozott legalább egy gyermeket.

Yandry és Ysilla a nappal együtt keltek, és azonnal munkához láttak. Miközben a köteleket ellenőrizte, Yandry vetett egy-egy lopott pillantást a septára. Apró, sötét hajú felesége, Ysilla ebből mit sem vett észre. A hátsó fedélzeten szórt némi faforgácsot a parázstartóba, egy elfeketedett pengével megkavarta a széndarabokat, aztán dagasztani kezdte a tésztát a reggeli kétszersülthöz.

Amikor Lemore visszamászott a fedélzetre, Tyrion beitta a melle közt csillogó vízcseppek látványát, csodálta a reggeli fényben aranylóan tündöklő, sima bőrét. A septa már elmúlhatott negyven, és inkább volt kedves, mint szép arca, de még így is volt mit nézni rajta.
Kanosnak lenni a második legjobb állapot a részegség után,
döntötte el a törpe. Úgy érezte tőle magát, mintha még mindig élne.

– Láttad a teknősbékát, Hugor? – kérdezte a nő a haját törölgetve. – A nagy, barázdás hátút...

A kora reggel volt a legjobb időpont a teknősleshez. Napközben az állatok a mélyben úszkáltak, vagy elrejtőztek a parti nádasban, de amikor a nap felkelt, a felszínre bukkantak. Némelyik szeretett a hajó mellett úszni. Tyrion legalább tucatnyi különböző fajtát látott: nagyot és kicsit, lapos hátút és vörös fülűt, lágy páncélút és orrszarvút, de még olyanokat is, amelyeknek barázdált páncélját arany-, jáde- vagy krémszínű csigaminták díszítették. Némelyik olyan nagyra nőtt, hogy egy embert is elbírt volna a hátán. Yandry esküdözött, hogy a rhoyne-i hercegek ilyeneken keltek át a folyón. Ő és a felesége zöldvériek voltak, dorne-i árvák, akik szinte hazajöttek Rhoyne Anyához.

– Elmulasztottam. –
Inkább egy meztelen nőt ámultam.

– Sajnálom. – Lemore belebújt a köpenyébe. – Tudom, csak azért kelsz ilyen korán, hogy teknősöket láss.

– A napfelkeltét is szeretem. – Olyan volt számára, mint látni egy meztelen szüzet kilépni a fürdőből. Némelyik csinosabb a többinél, de mindegyik tele van ígérettel. – Bár elismerem, a teknősök vonzereje sem utolsó. Semmi sem vidít fel jobban, mint két formás... hátpáncél látványa.

Lemore septa nevetett. Mint mindenkinek a
Szende Szűz
fedélzetén, neki is megvoltak a titkai, de ez nem számított.
Nem megismerni akarom, hanem megdugni.
Ezt a nő is tudta. Miközben a nyakába akasztotta a septák kristályát, amely kényelmesen belesimult a melle közti mélyedésbe, incselkedve Tyrionra mosolygott.

Yandry felhúzta a horgonyt, a kabin tetejéről leemelte az egyik hosszú csáklyát, és mozgásba hozta a hajót. Két szürke gém felemelt fejjel figyelte, ahogy a
Szende Szűz
eltávolodik a parttól, és meglovagolja az áramlatot. A hajó lassan úszott lefelé. Yandry elfoglalta helyét a kormányrúdnál, Ysilla megfordította a kétszersülteket. Rátett egy vasserpenyőt a parázstartóra, és beleszórta a szalonnát. Néha kétszersültet készített szalonnával, máskor szalonnát kétszersülttel. Körülbelül egy héten egyszer hal is volt, de nem most.

Amikor Ysilla hátat fordított neki, Tyrion elcsent egy kétszersültet a tűzről, és még éppen időben ugrott félre, hogy elkerülje a nő félelmetes fakanalának suhintását. Forrón volt a legfinomabb, amikor még csöpögött róla a vaj és a méz. A sülő szalonna illata hamarosan Kacsát is felcsalogatta a fedélzetre. Megszaglászta az ételt, kapott egyet a fakanállal, aztán odébb ment, hogy mint minden reggel, most is belevizeljen a hajó oldaláról a folyóba.

Tyrion csatlakozott hozzá.

– Micsoda látvány lehet! – lelkendezett gúnyosan a hólyagja ürítése közben. – Egy törpe és egy kacsa, amint még hatalmasabbá teszik a hatalmas Rhoyne-t.

Yandry derűsen horkantott.

– Rhoyne Anyának nincs szüksége a te vizedre, Yollo. Ez a világ legnagyobb folyója.

Tyrion lerázta az utolsó cseppeket.

– Elismerem, elég nagy, hogy egy törpe megfulladjon benne. A Mander viszont ugyanolyan széles, akárcsak a Három Folyó a torkolata közelében. A Feketevíz pedig mélyebb.

– Nem ismered a folyót. Csak várj, és majd meglátod.

A szalonna pörcösre pirult, a kétszersült aranybarna lett. Ifjú Griff ásítozva tántorgott fel a fedélzetre.

– Jó reggelt mindenkinek! – A kölyök alacsonyabb volt Kacsánál, de nyúlánk termete arra utalt, hogy még nem érte el a teljes magasságát.
Ez a pelyhedző állú fiú megkaphatná a Hét Királyság bármelyik szüzét, akár kék a haja, akár nem. Ettől a tekintettől mindegyik elolvadna.
Apjához hasonlóan az ifjabbik Griffnek is kék volt a szeme, de nem fakó, hanem sötét. Lámpafényben egyenesen feketévé vált, alkonyatkor pedig lilának tűnt. Szempillái nőiesen hosszúra nőttek.

– Szalonnaillatot érzek – jegyezte meg a kölyök a csizmáját húzva.

– Finom szalonna – bólintott Ysilla. – Ülj le!

A hátsó fedélzeten adott nekik enni, tömte Ifjú Griffbe a mézes kétszersültet, és időnként rácsapott Kacsa kezére a kanállal, amikor a férfi még több szalonnát akart szerezni magának. Tyrion elvett két kétszersültet, bőven megkente mézzel, és az egyiket hátravitte a kormánynál ügyködő Yandrynak. Utána segített Kacsának felvonni a
Szende Szűz
nagy, háromszögű vitorláját. Yandry a folyó közepére kormányozta, ahol az áramlat a leggyorsabban vitte őket. A
Szende Szűz
kellemes jármű volt. Lapos feneke miatt még a legkisebb mellékágakon is átjutott, simán keresztülsiklott a homokzátonyokon, melyek bármilyen nagyobb hajót megakasztottak volna, ugyanakkor vitorlával és az áramlat segítségével meglehetősen gyorsan tudott menni. Mint Yandry mondta, a Rhoyne felső folyásán ez az élet és a halál közti különbséget jelenthette.

– A Bánat fölött már ezer éve nem létezik törvény a folyón.

– Amennyire látom, emberek sincsenek. – Tyrion látott néhány romot a part közelében, mohával, bokrokkal és virágokkal benőtt kődarabokat, de emberi településnek nyoma sem volt.

– Nem ismered a folyót, Yollo. Bármelyik mellékágban kalózhajó rejtőzhet, a romok között pedig szökött rabszolgák. A rabszolgavadászok ritkán jönnek fel ennyire északra.

– A rabszolgavadászok üdítő változatosságot jelentenének a teknősök után. – Mivel nem szökött rabszolga volt, Tyrion nem tartott tőle, hogy elfogják. A kalózok pedig nem törődnek egy folyásirányban haladó dereglyével. Az értékes áru mindig Volantisból érkezett a folyón felfelé.

Amikor a szalonna elfogyott, Kacsa játékosan Ifjú Griff vállába öklözött.

– Ideje összeszedni néhány kék foltot. Azt hiszem, ma a kardvívást gyakoroljuk.

– Kard? – A fiú elvigyorodott – Nagyszerű lesz!

Tyrion segített neki felöltözni a gyakorláshoz: vastag nadrágot, párnázott zekét és ócska, régi acélpáncélt adott a fiúra. Ser Rolly szintén felvette mellvértjét és bőrpáncélját. Mindketten sisakot nyomtak a fejükbe, és a fegyverládából kivettek két életlen hosszúkardot. Villogó tekintettel hátrasétáltak a tatfedélzetre, miközben a többiek kíváncsian figyelték őket.

Amikor buzogánnyal vagy életlen csatabárddal harcoltak, Ser Rolly nagyobb mérete és ereje hamar eldöntötte a küzdelmet, karddal viszont sokkal kiegyenlítettebbek voltak az esélyek. Ma egyikük sem használt pajzsot, így nagyobb szerepet kapott a hárítás, a küzdők előre-hátra szökkentek a deszkákon. Az egész folyó zengett párviadaluk hangjaitól. Ifjú Griff többször talált, bár Kacsa ütései voltak keményebbek. Egy idő után a megtermett lovag fáradni kezdett, vágásai egyre lassultak és mind lejjebb szorultak. A kölyök mindegyiket kivédte, és vad ellentámadást indított, amivel hátraszorította Ser Rollyt. Amikor a tathoz értek, a fiú összeakasztotta a pengéiket, vállával meglökte Kacsát, és a termetes lovag belecsobbant a vízbe.