Sárkányok tánca (22 page)

Pyp megfogta Varangy karját

– Ne brekegj tovább, bátor Varangy, a mi dicső Havas uraságunk szólott! – Talpra ugrott, és gúnyosan meghajolt. – Bocsánatodért esedezem! Ígérem, ezután a fülem cimpáját sem mozdítom, csak nagyuram nagyúri engedélyével!

Azt hiszi, ez az egész csak játék.
Jon legszívesebben alaposan megrázta volna, hogy észre térítse.

– Felőlem annyit lengeted a füledet, amennyit csak akarod. Nekem a nyelveddel van bajom.

– Majd én ügyelek rá – ígérte Grenn –, és szükség esetén jól fejbe kólintom. – Rövid tétovázás után folytatta. – Velünk vacsorázol? Owen, menj arrébb, szorítsunk helyet Jonnak!

Jon semmit nem szeretett volna jobban.
Nem,
mondta magának,
azok az idők elmúltak.
A felismerés tőrként döfött a gyomrába. A Fal az övé volt, és vele együtt az emberei élete is.
Egy nagyúr kedvelheti az embereket, ak
iknek parancsol,
hallotta nemes atyja szavait,
de nem lehet a barátjuk. Egy nap talán ítélkeznie kell felettük, vagy a halálba küldenie őket.

– Majd máskor – hazudta Jon. – Edd, te maradj és egyél, nekem még dolgom van.

A kinti levegő most még hidegebbnek tűnt. A vár túlsó felén a Király Tornyának ablakait gyertyalángok világították meg. Val a torony tetején állt, és a Falat bámulta. Stannis a saját szobája fölött tartotta bezárva, szoros őrizet alatt, de azt megengedte, hogy kimenjen a mellvédre levegőzni.
Magányosnak tűnik,
gondolta Jon.
Magányosnak és szépnek.
A maga módján a tűz által megcsókolt Ygritte is csinos volt vörös hajával, de igazából a mosolya keltette életre az arcát.

Valnak nem kellett mosolyognia; a világ bármelyik udvarában képes lett volna elcsavarni a férfiak fejét.

A vadak hercegnője egyáltalán nem kedvelte fogvatartóit. Mindannyiukat „térdeplőnek” tartotta, és már háromszor próbált megszökni. Amikor az egyik gyalogos katona óvatlanná vált a közelében, kirántotta a tőrét, és nyakon szúrta. Ha csak egy hüvelykkel balra szúrja meg, a férfi már nem él.

Magányos, szép és halálos
, gondolta Jon,
és az enyém lehetett volna. Ő és Deres
,
valamint nemes atyám neve.
Ehelyett a fekete köpenyt és a jégfalat választotta. A becsületet választotta.
Egy fattyú becsületét.

A Fal jobboldalt magasodott fölé, ahogy átvágott az udvaron. A jég felülete sápadtan csillogott, de a mélye maga volt a homály. A kapunál halovány, narancssárga izzás látszott a rácsok között, ahol az őrök menedéket kerestek a szél elől. Jon hallotta a lánc nyikorgását, ahogy a felvonóketrec nekiütődött a Falnak. Odafent az őrszemek minden bizonnyal a parázstartó melege fölé görnyednek, és a szél miatt kiabálva beszélgetnek. Vagy végképp feladták a próbálkozást, és mindenki belesüllyedt saját hallgatásának tavába.
Nekem is ott kellene lennem. A Fal az enyém.

Éppen a Parancsnok tornya alatt sétált, azon a ponton, ahol Ygritte meghalt a karjában, amikor Szellem megjelent mellette. A rémfarkas meleg lehelete gőzölgött a hidegben, vörös szeme zsarátnokként izzott a holdfényben. Jon száját megtöltötte a forró vér íze, és tudta, hogy Szellem aznap éjjel gyilkolt.
Nem!
– parancsolt magára.
Ember vagyok, nem farkas.
Kesztyűs kezével megdörzsölte a száját, és nagyot köpött a hóra.

A hollótanya alatti szobában továbbra is Clydas lakott. Jon kopogtatására a bejárathoz csoszogott, és résnyire nyitotta az ajtót.

– Zavarok? – kérdezte Jon.

– Dehogy. – Kitárta az ajtót. – Éppen bort forralok. Elfogadsz egy kupával?

– Örömmel. – Jon keze elmerevedett a hidegtől. Lehúzta a kesztyűjét, és megtornáztatta az ujjait.

Clydas visszatért a tűzhelyhez, és megkavarta a bort.
Legalább hatvanéves, öregember, csak Aemonhoz képest tűnt fiatalnak.
Az alacsony, kövérkés intéző szeme rózsaszín volt, akár egy éjszakai állaté, a fején néhány ősz hajszál árválkodott. Amikor kitöltötte a bort, Jon mindkét kezével maga elé emelte a kupát, beszippantotta a fűszeres gőzt, és megkóstolta az italt A meleg azonnal szétáradt a testében. Újra ivott, hosszú és mély kortyokkal, hogy kiöblítse szájából a vér ízét

– A királyné emberei azt mondják, a Falon Túli Király gyáván halt meg. Hogy kegyelemért rimánkodott, és megtagadta királyságát.

– Valóban. Fényhozó pedig fényesebben ragyogott, mint eddig bármikor. Olyan volt, mint a nap. – Jon felemelte a kupáját. – Stannis Baratheonra és varázskardjára! – Keserűnek érezte a bort a szájában.

– Őfelsége nem könnyű ember. Aki koronát visel, ritkán az. Sok jó ember volt rossz király, szokta mondani Aemon mester, és néha rossz emberekből is lehet jó király.

– Ő már csak tudja. – Aemon Targaryen kilenc királyt látott a Vastrónon. Egy király fia, egy király testvére, egy király nagybátyja volt. – Belenéztem a könyvbe, amit Aemon mester itt hagyott nekem. A
Jáde kompendiumba,
az Azor Ahairól szóló fejezetbe. A Fényhozó az ő kardja volt, a felesége vérében edzették, ha hinni lehet Votarnak. A Fényhozó azután sosem lett hideg tapintású, hanem olyan meleg, amilyen Nissa Nissa is volt. Csatában a penge tüzesen izzott. Azor Ahai egyszer egy szörnyeteggel küzdött, és amikor a kardot a bestia gyomrába döfte, annak felforrt a vére. Füst és gőz szállt fel a pofájából, a szeme elolvadt és ráfolyt az arcára, a teste lángra gyúlt.

Clydas pislogott.

– Egy penge, amelyet a saját tüze hevít...

–...nagy áldás lenne a Falon. – Jon félretette a kupát, és felhúzta fekete vakondbőr kesztyűjét. – Nagy kár, hogy Stannis kardja hideg. Kíváncsi lennék, az
ő
Fényhozója hogyan viselkedik csatában. Köszönöm a bort. Szellem, gyere! – Fejébe húzta csuklyáját, és az ajtóhoz indult. A rémfarkas követte.

A kovácsműhely sötét volt, és csendes. Jon biccentett az őröknek, mielőtt a dárdák néma sorfala mellett megközelítette a szállását Kardövét felakasztotta egy szegre az ajtó mellett, a köpenyét egy másikra. Amikor levette a kesztyűjét, keze merev volt, és hideg. Hosszú ideig tartott, mire sikerült meggyújtania egy gyertyát. Szellem összegömbölyödött a szőnyegén, és azonnal elaludt, de Jon még nem tudott lepihenni. A karcos fenyőasztalon ott hevertek a Fal és az azon túli területek térképei, a felderítők beosztása, valamint egy levél az Árnyéktoronyból, Ser Denys Mallister kecses betűivel.

Újra elolvasta a levelet, kihegyezett egy tollat, és felbontott egy sűrű, fekete tintával teli üvegcsét. Két levelet írt, az egyiket Ser Denysnek, a másikat Cotter Pyke-nak. Mindketten további embereket kértek tőle. Haldert és Varangyot nyugatra küldi, az Árnyék-toronyba, Grennt és Pypet keletre, a Tengermelléki Keleti őrségbe. A tinta nem folyt kellőképpen, ezért szavai kurtának, durvának és ügyetlennek tűntek, de nem adta fel.

Mire letette a tollat, a helyiség homályba borult és kihűlt; Jon úgy érezte, a falak börtönbe zárják. Az ablak tetejéről a Vén Medve hollója nézett le rá ravasz, fekete szemével.
Az utolsó barátom,
gondolta Jon keserűen.
És jobb lesz, ha túléllek, különben az én arcomból is csipegetni fogsz.
Szellem nem számított, ő több volt barátnál. Szellem a része volt.

Felállt, és fellépdelt a lépcsőn a keskeny ágyhoz, amely egykor Donal Noye-é volt.
Ez a sorsom,
jött rá vetkőzés közben.
Amíg le nem telik az időm.

Daenerys

– M
i az? – nyöszörögte, amikor Irri gyengéden megrázta a vállát. Odakint koromfekete éjszaka volt.
Valami baj van.
Azonnal tudta. – Daario? Mi történt? – Álmában férj és feleség voltak, egyszerű emberek, akik egyszerű életet éltek egy magas, vörös ajtós kőházban. Almában a férfi végigcsókolta az egész testét... a száját, a nyakát, a mellét.

– Nem,
Khaleesi –
mormolta Irri. – Az eunuchod, Szürke Féreg és a kopasz ember. Fogadod őket?

– Igen. – Rájött, hogy a haja összekuszálódott, és az ágyneműje is rendetlen. – Segíts felöltözni! És kérek egy kupa bort is, hogy kitisztuljon a fejem. –
Hogy megfojtsam az álmom.
Valahonnan halk szipogást hallott. – Ki sír?

– A rabszolgád, Missandei. – Jhiqui vékony gyertyát tartott a kezében.

– A szolgálóm. Nekem nincsenek rabszolgáim. – Dany semmit sem értett. – Miért sír?

– Érte, aki a bátyja volt – felelte Irri.

A többit Skahaztól, Reznaktól és Szürke Féregtől tudta meg, miután besereglettek a szobájába. Azonnal tudta, hogy rossz híreket hoznak, mielőtt még megszólaltak volna. Csak egy pillantást kellett vetnie Tarfejű csúf képére.

– A Hárpia Fiai?

Skahaz komor ábrázattal bólintott.

– Hány halott van?

Reznak a kezét tördelte.

– Ki-kilenc, fényességes úrnő. Gonosz dolog volt, és veres! Szörnyűséges éjszaka, szörnyűséges!

Kilenc.
A szó tőr volt a szívébe. Meereen lépcsős piramisai alatt mindennap árnyékháború zajlott. A nap minden reggel friss halottakra ébredt mellettük vérrel rajzolt hárpia. Halál leselkedett minden jómódú és őszinte szabad emberre.
Akkor is, egyetlen éjszaka alatt kilenc...
Megrémítette a mennyiség.

– Beszéljetek!

Szürke Féreg válaszolt.

– A szolgálóidon rajtaütöttek, amikor Meereen utcáit járták, hogy fenntartsák felséged békéjét. Mindegyikük jól fel volt fegyverezve, dárdával, pajzzsal és rövidkarddal. Párosával járőröztek, és párosával is haltak meg. Fekete Ököl és Cetherys szolgálóidat számszeríjakkal ölték meg Mazdhan Labirintusában. Mossador és Duran szolgálóidat lezuhanó kövek temették maguk alá a partfal alatt. Aranyhajú Eladon és Hű Dárda szolgálóidat megmérgezték egy borházban, ahol minden éjjel megálltak a járőrútjuk végén.

Mossador.
Dany keze ökölbe szorult. Missandeit és testvéreit naanthi otthonukból rabolták el baziliszkusz-szigeti fosztogatók, majd Astaporban eladták őket rabszolgának. Bár Missandei nagyon fiatal volt, olyan tehetséget mutatott a nyelvek terén, hogy a Jó Mesterek kitaníttatták írnoknak. Mossador és Marselen már nem voltak ilyen szerencsések. Kiherélték őket, és Makulátlant képeztek belőlük.

– Elfogták a gyilkosok valamelyikét?

– Szolgálóid letartóztatták a borház tulajdonosát és a lányát. Azt mondják, nem tudtak semmiről, és irgalomért könyörögnek.

Mint mindenki más.

– Adjátok át őket a Tarfejűnek. Skahaz, válaszd szét és kérdezd ki őket

– Ahogy fényességed kívánja. Szelíden vagy durván kérdezzem ki őket?

– Először szelíden. Lássuk, milyen mesét adnak elő, és milyen neveket suttognak el. Lehet, hogy tényleg ártatlanok. – Tétovázott. – A nemes Reznak kilencet mondott. Kik még?

– Három felszabadított, őket az otthonukban ölték meg – felelte a Tarfejű. – Egy pénzkölcsönző, egy cipőkészítő és Rylona Rhee, a hárfás. Mielőtt megölték, levágták az ujjait.

A királynő elfintorodott. Rylona Rhee olyan édesen játszott a hárfán, mint maga a Szűz. Amikor rabszolga volt Yunkaiban, a város összes nemesi családjának játszott. Meereenben ő lett a yunkai felszabadítottak egyik vezetője, ő képviselte földijeit Dany tanácsában.

– A borkereskedőn kívül senkit nem fogtunk el?

– Nem, ez szomorúan vallja be. Bocsánatodat kérjük.

Könyörület,
gondolta Dany.
Megkapják a sárkány könyörületét.

– Skahaz, meggondoltam magam. A férfit durván kérdezd ki.

– Megtehetem. Vagy megtehetem azt is, hogy a lányt kérdezem ki durván, az apja szeme láttára. Így talán elárul néhány nevet.

– Tedd, ahogy jónak látod, de neveket akarok! – Gyomra lángolt a haragtól. – Nem tűröm, hogy még több Makulátlanomat lemészárolják! Szürke Féreg, vond vissza az összes emberedet a barakkokba, ezentúl ők védik a falakat, a kapukat és engem. Ettől a naptól fogva a meereeniek tartják fenn a rendet Meereenben. Skahaz, állíts össze nekem egy új városi őrséget, azonos számban legyenek benne tarfejűek és felszabadítottak.

– Ahogy parancsolod. Hány ember legyen összesen?

– Amennyire szükséged van.

Reznak mo Reznaknak egy pillanatra elakadt a szava.

– Fényesség, honnan szedjük össze a pénzt ilyen sok ember megfizetéséhez?

– A piramisokból. Nevezzük véradónak. Száz aranyat követelek minden piramisból minden felszabadított után, akiket a Hárpia Fiai meggyilkoltak.

Ez mosolyt csalt a Tarfejű arcára.

– Elintézzük – bólintott –, de fényességednek tudnia kell, hogy Zhak és Merreq nagymesterek arra készülnek, hogy elhagyják a piramisaikat és a várost.

Daenerys már halálosan unta Zhakot és Merreq-et; rosszul volt az összes meereenitől, kicsitől és nagytól egyaránt.

– Hadd menjenek, de gondoskodjatok róla, hogy a ruháikon kívül semmit ne vigyenek. Ügyeljetek rá, hogy az aranyuk itt maradjon, és a felhalmozott élelmük is.

– Fényesség – mormolta Reznak mo Reznak –, nem lehetünk biztosak benne, hogy a nemesek az ellenségeinkhez akarnak csatlakozni. Valószínűbb, hogy egyszerűen csak átteszik a székhelyüket a hegyek közé.

– Akkor hát biztosan nem bánják, ha megőrizzük nekik az aranyukat. A hegyek között úgysem tudnák mire költeni.

– A gyermekeiket féltik – folytatta Reznak.

Igen,
gondolta Daenerys,
akárcsak én.

– Majd rájuk is vigyázunk. Mindegyiküktől két gyermeket kérek, és a többi piramisból is. Egy lányt és egy fiút.

– Túszoknak – vigyorgott jókedvűen Skahaz.

– Apródoknak és pohárnokoknak. Ha a nagymesterek tiltakoznak, magyarázzátok el nekik, hogy Westeroson nagy megtiszteltetés egy gyermek számára, ha kiválasztják udvari szolgálatra. – A többit kimondatlanul hagyta. – Menjetek és tegyétek, ahogy parancsoltam. Gyászolnom kell a halottainkat.

Amikor visszatért a piramis tetején lévő szobájába, ott találta a halkan sírdogáló Missandeit az ágyán. A lány mindent megtett, hogy visszafojtsa zokogását.

– Gyere, aludj velem – mondta Dany a kis írnoknak. – Csak órák múlva hajnalodik.

– Felséged nagyon kegyes ehhez. – Missandei besiklott a takaró alá. – Jó testvér volt.

Dany átkarolta a lányt.

– Mesélj róla!

– Kiskorunkban ő tanított meg fára mászni. Tudott halat fogni a kezével. Egyszer a kertben találtam rá, aludt, és vagy száz pillangó repdesett körülötte. Annyira gyönyörű volt akkor reggel, ez nagyon... akarom mondani, nagyon szerettem.

– Ahogy ő is szeretett téged. – Dany a lány haját simogatta. – Csak szólj, kedvesem, és elküldelek erről a szörnyű helyről. Találok valahogy egy hajót, és hazaküldelek Naathba.

– Inkább veled maradnék, Naathban félnék. Mi van, ha megint jönnek a rabszolga-kereskedők? Biztonságban érzem magam, amikor veled vagyok.

Biztonság.
A szó könnyeket csalt Dany szemébe.

– Vigyázni szeretnék rád. – Missandei még gyermek volt, és a közelében Dany is úgy érezte, mintha lenne egy gyermeke. – Amikor én kicsi voltam, senki nem vigyázott rám. Talán Ser Willem, de ő meghalt, és Viserys... Szeretnélek megvédeni, de... annyira nehéz! Erősnek lenni. Nem mindig tudom, mit kellene tennem. Pedig tudnom
kell!
Csak én vagyok nekik. Én vagyok a királynő, az... az...

–...anya – suttogta Missandei.

– A sárkányok anyja. – Dany megborzongott.

– Nem, mindannyiunk anyja. – Missandei még szorosabban bújt hozzá. – Aludj, felség, nemsokára itt a hajnal, s vele a meghallgatások.

– Mindketten alszunk, és egy szebb jövőről álmodunk. Csukd be a szemed. – Amikor a lány engedelmeskedett Dany megcsókolta a szemhéját, amivel halk kuncogást csalt ki belőle.

A csókok azonban sokkal könnyebben jöttek, mint az álom. Dany lehunyta a szemét és megpróbált az otthonára gondolni, Sárkánykőre, Királyvárra és a többi helyre, melyekről Viserys mesélt neki, egy ennél barátságosabb földre... de gondolatai folyton visszatértek a Rabszolga-öbölhöz, akár egy makacs szélbe került hajó. Amikor Missandei már mélyen aludt, kibontakozott az öleléséből, kisétált a kora hajnali levegőre, és erkélyének téglakorlátjára dőlve nézte a várost. Ezernyi tetőt látott, a hold az ezüst és az elefántcsont különféle árnyalataira festette őket.

Valahol a tetők alatt a Hárpia Fiai gyülekeztek, terveket szőttek az ő megölésére, és azokéra, akik szerették, valamint gyermekei újbóli rabláncra fűzésére. Valahol odalent egy éhes gyermek sírt a tejért. Valahol odalent egy férfi és egy szűz ölelkezett, mohó kezekkel tépték le egymásról a ruhát. Ám itt fent csak a holdfény volt a piramisok és vermek között, és semmi nem utalt arra, ami lent történik. Idefent csak ő volt, egyedül.

A sárkány véréből származott. Megölheti a Hárpia Fiait, és azok fiait, és a fiúk fiainak fiait is. Ám egy sárkány nem etethet meg egy éhes gyermeket, nem segíthet egy haldokló asszony fájdalmán.
És ki venné a bátorságot, hogy egy sárkányt szeressen?

Azon kapta magát, hogy újra Daario Naharisra gondol. Aranyfogára, háromágú szakállára, erős kezére, mely tőrén és
arakh-
ján pihent, s melyek aranymarkolata meztelen nőt mintázott. Arra a napra, amikor távozott, amikor búcsút vett tőle, és hüvelykujjával finoman simogatta a fegyverek markolatgombját
Féltékeny vagyok azokra a markolatokra,
jött rá,
azokra az aranyból öntött nőkre.
Bölcs döntés volt elküldeni őt a bárányemberekhez. Elvégre ő királynő, Daario Naharist pedig nem éppen királyi anyagból gyúrták.

– Oly sok idő eltelt – mondta előző nap Ser Barristannak. – Mi van, ha Daario elárult, és átállt az ellenségeimhez? –
Három árulást fogsz megismerni.
– Mi van, ha találkozott egy másik nővel, valami lhazari hercegnővel?

Tudta, hogy az öreg lovag nem kedveli Daariót, nem is bízik benne, de még így is udvariasan felelt.

– Nincs felségednél gyönyörűbb asszony. Csak egy vak gondolhatja másként Daario Naharis pedig nem vak.

Nem, gondolta.
A szeme mélykék, majdnem lila, aranyfoga pedig csillog, amikor rám mosolyog.

Ser Barristan biztos volt benne, hogy visszatér. Dany csak reménykedhetett, hogy igaza lesz.

Egy fürdő segítene megnyugodni.
Mezítláb lépdelt át a füvön a teraszon lévő tóhoz. A vizet hidegnek érezte, libabőrös lett és borzongott. Karját és lábát apró halak csipkedték. Behunyta a szemét, és lebegett.

Súrlódó nesz riasztotta meg, halk csobbanással ült fel a vízben.

– Missandei? Irri? Jhiqui?

– Alszanak – jött a válasz.

Egy nő állt a datolyaszilvafa alatt, csuklyás köpenye a füvet súrolta. A csuklya alatt keménynek és fényesnek tűnt az arca.
Maszkot visel, sötétvörösre lakkozott famaszkot.

– Quaithe? Álmodom? – Belecsípett a fülébe, és elfintorodott a fájdalomtól. – A
Balerionon
álmodtam rólad, amikor Astaporba érkeztünk.

– Nem álmodtál. Sem akkor, sem most.

– Mit keresel itt? Hogy jutottál át az őreimen?

– Másik úton jöttem, az őreid nem láthattak.

– Ha kiáltok, megölnek.

– Meg fognak esküdni rá, hogy nem vagyok itt.

– Miért,
itt vagy?

– Nem. Halld szavaimat Daenerys Targaryen. Az üveggyertyák égnek. Nemsokára megérkezik a fakó kanca, és utána a többiek. Kraken és sötét láng, oroszlán és griff, a nap fia és a komédiás sárkánya. Egyikben se bízz! Emlékezz a Halhatatlanokra! Óvakodj a parfümös udvarnagytól!

– Reznaktól? Miért kellene tartanom tőle? – Dany felállt, és kilépett a tavacskából. Vízcseppek csorogtak a lábán, megborzongott a hideg éjszakai levegőben. – Ha figyelmeztetni akarsz, beszélj érthetően! Mit akarsz tőlem, Quaithe?

A holdfény megcsillant a nő szemében.

– Megmutatni az utat

– Emlékszem az útra. Északra megyek, hogy délre jussak, keletre megyek, hogy nyugatra jussak, hátramegyek, hogy előrejussak. És hogy megérintsem a fényt, át kell haladnom az árnyék alatt. – Kicsavarta a vizet ezüstös hajából. – Hányingerem van a talányoktól Qarthban koldus voltam, itt viszont királynő vagyok. Megparancsolom, hogy...

–
Daenerys!
Emlékezz a Halhatatlanokra. Emlékezz, ki vagy!

– A sárkány vére.
– De az én sárkányaim üvöltenek az éjszakában.
– Emlékszem a Halhatatlanokra.
Hármak gyermekének
neveztek. Három lovat ígértek, három tüzet és három árulást Egyet vérért, egyet aranyért, egyet pedig...

– Felség! – Missandei állt a királynő hálószobájának ajtajában, lámpással a kezében. – Kivel beszélgetsz?

Dany visszafordult a datolyaszilvafa felé. Senki nem volt ott. A csuklyás köpeny, a festett maszk és Quaithe eltűnt.

Egy árny. Egy emlék. Nem más.
Ő volt a sárkány vére, de Ser Barristan figyelmeztette, hogy ez a vér fertőzött.
Lehet, hogy megőrülök?
Apját annak idején őrültnek nevezték.