Sárkányok tánca (9 page)

– Ha addig nem fagy le a rohadt kezünk – tette hozzá a fiatalabbik halvány párafelhőt lehelve. – Mindig azt hittem, hogy a dorne-i határvidéken hideg van. Mit tudtam én?

Semmit,
gondolta Havas Jon.
Ugyanúgy, mint én.

Félúton járt a kanyargó lépcsőn, amikor szembetalálkozott Samwell Tarlyval.

– A királytól jössz? – kérdezte Jon.

– Aemon mester küldött neki egy levelet.

– Értem. – Némelyik nagyúr a mesterére bízta, hogy elolvassák a levelet, és összefoglalják a tartalmát, de Stannis ragaszkodott hozzá, hogy maga törje fel a pecsétet. – Hogy fogadta a hírt?

– Az arckifejezése alapján nem túl boldogan. – Sam lehalkította a hangját. – Nem szabadna beszélnem róla!

– Akkor ne tedd. – Vajon ezúttal apja melyik zászlóhordozója utasította vissza a felszólítást, hogy hűbéresküt tegyen Stannis királynak?
Bezzeg amikor Karhold behódolt, gyorsan elterjesztette a hírt.
– Hogy megy az íjászkodás?

– Találtam egy nagyszerű könyvet az íjászatról. – Sam a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, csinálni jóval nehezebb, mint olvasni róla. Tele vagyok vízhólyagokkal.

– Csak gyakorold. Ha a Mások egy sötét éjszaka felbukkannak, szükség lehet az íjadra a Falon.

– Ó... remélem, ez nem történik meg.

A király emeleti lakószobája előtt újabb őrök álltak.

– Őfelsége jelenlétében nem lehet fegyvert viselni, uram – szólalt meg a parancsnokuk. – Kérem a kardodat és a tőrödet.

Jon tudta, hogy nincs értelme vitatkozni. Átadta a fegyvereit.

A toronyszobában meleg volt. Melisandre úrnő a tűz mellett ült, rubinja fényesen csillogott nyakának halovány bőrén. Ygritte-et megcsókolta a tűz; a vörös papnő
maga volt
a tűz, haja pedig vér és láng. Stannis a durván faragott asztal mögött állt, ahol egykor a Vén Medve fogyasztotta ebédjét. Az asztalon Észak rongyos bőrre festett térképe feküdt kiterítve. Egyik végét faggyúból öntött gyertya fogta le, a másikat egy acélkesztyű.

A király gyapjúnadrágot és párnázott zekét viselt, mégis olyan merevnek tűnt, mintha teljes lemezvértbe öltözött volna. Bőre sápadt volt, egészen rövidre nyírt szakállát mintha csak ráfestették volna az arcára. Egykor fekete hajából csupán két sötét folt maradt a halántéka környékén. Kezében pergament tartott, a zöld pecsét már fel volt törve.

Jon térdre ereszkedett. A király bosszúsan nézett rá, és dühösen megrázta a pergament.

– Kelj fel! Ki ez a
Lyanna Mormont?

– Maege úrnő egyik lánya, uram. A legfiatalabb. Apámuram húga után nevezték el.

– Hogy apád kedvében járjanak, nem kétséges. Nagyon jól tudom, hogyan játsszák ezt a játékot. Milyen idős ez az átkozott gyermek?

Jonnak egy pillanatig gondolkodnia kellett.

– Tíz, vagy egészen közel jár hozzá. Megtudhatnám, mivel sértette meg felségedet?

Stannis felolvasott egy részt a levélből.

–
”A Medve-sziget nem ismer el királyt, kivéve Észak királyát, akinek a neve STARK.
„ Azt mondod, tízéves a lány, mégis veszi a bátorságot, hogy sértegesse törvényes uralkodóját! – Rövidre nyírt szakálla most árnyéknak tűnt beesett arcán. – Ezt a hírt tartsd meg magadnak, Havas nagyúr. Karhold már velem van, az embereknek elég ennyit tudniuk. Nincs szükségem rá, hogy a testvéreid történeteket terjesszenek arról, hogyan alázott meg egy kislány.

– Ahogy parancsolod, uram. – Jon tudta, hogy Maege Mormont délre lovagolt Robb-bal. Legidősebb lánya szintén csatlakozott az Ifjú Farkas seregéhez. Ám még ha mindketten meg is haltak, Maege úrnőnek voltak más lányai, és némelyiknek már gyermeke is született. Vajon ők is Robb-bal tartottak? Maege úrnő biztosan hátrahagyta volna várnagynak az egyik idősebb lányát. Nem értette, miért Lyanna válaszolt Stannisnek, és önkéntelenül is arra gondolt, hogy a lány válasza egészen más lett volna, ha a felszólítást koronás szarvas helyett rémfarkassal pecsételik le, és a levelet Jon Stark, Deres ura írja alá.
Ezen már túl késő sajnálkozni. Meghoztad a döntésedet.

– Két tucat hollót küldtem el – panaszkodott a király –, mégsem jön válasz, csak dacos hallgatás. Minden igaz alattvaló hűségesküvel tartozik a királyának, az apád zászlóhordozói mégis hátat fordítanak nekem, kivéve a Karstarkokat. Északon Arnolf Karstark lenne az egyetlen becsületes ember?

Arnolf Karstark a néhai Rickard nagybátyja volt. Őt nevezték ki Karhold várnagyává, amikor unokaöccse és fiai délre vonultak Robb-bal, és ő válaszolt elsőként Stannis király felszólító levelére, hollószárnyon juttatva el a királyhoz hűségnyilatkozatát.
A Karstarkoknak nem volt más választásuk,
világosíthatta volna fel a királyt Jon. Rickard Karstark elárulta a rémfarkast, és oroszlánok vérét ontotta. A szarvas maradt Karhold utolsó reménysége.

– Az ilyen zavaros időkben még a legbecsületesebb embereknek is el kell gondolkodniuk, kinek ajánlják fel a hűségüket. Felséged nem az egyetlen király a birodalomban, aki hűségesküt követel.

Melisandre megmoccant.

– Mondd csak, Havas nagyúr... hol voltak ezek a királyok, amikor a vademberek megtámadták a faladat?

– Ezermérföldnyire, és ügyet sem vetettek a szükségünkre – felelte Jon. – Nem felejtettem el, úrnőm, és nem is fogom soha. Csakhogy atyám zászlóhordozóinak asszonyokról és gyermekekről kell gondoskodniuk, valamint az alattvalóikról, akik meghalhatnak egyetlen rossz döntés következtében, őfelsége nagyon sokat kér tőlük. Adjatok nekik időt, és megjönnek a válaszok.

– Ilyen válaszok? – Stannis összegyűrte Lyanna levelét.

– Még az északi emberek is félnek Tywin Lannister haragjától. A Boltonok szintén ijesztő ellenfelek, nem véletlen, hogy a címerük megnyúzott embert ábrázol. Egész Észak népe Robb-bal lovagolt, vele együtt véreztek, meghaltak érte. A jutalmuk csak halál és gyász volt, te pedig most újabb szolgálatot vársz el tőlük. Hibáztatod őket, ha kivárnak? Bocsáss meg, felség, de sokan csak egy újabb halálra ítélt trónkövetelőt látnak benned.

– Ha őfelsége halálra van ítélve, akkor a birodalmad is – szólt közbe Melisandre úrnő. – Ezt ne feledd, Havas nagyúr. Westeros jog szerinti királya áll előtted!

Jon arca érzelemmentes maradt.

– Ahogy parancsolod, hölgyem.

Stannis felhorkant.

– Úgy válsz meg a szavaktól, mintha mindegyik egy teljes aranysárkányt érne! Azon gondolkodom, mennyi aranyatok lehet.

– Aranyunk? –
Ezeket a sárkányokat akarja a vörös asszony felébreszteni? Aranysárkányokat
? – Mi csak természetben gyűjtünk adót, felség. Az őrség gazdag répában, de szegény aranyban.

– Répával nem tudom kifizetni Salladhor Saant. Nekem arany vagy ezüst kell!

– Akkor neked Fehérrévre van szükséged. Persze nem vetekedhet

Óvárossal vagy Királyvárral, dejó forgalmú, virágzó kikötő. Manderly nagyúr a leggazdagabb atyám zászlóhordozói közül.

– Ó, Túl-Kövér-Hogy-Lóra-Üljön nagyúr! – Wyman Manderly Fehérrévből küldött levelében hosszan beszélt koráról és gyengeségéről, de semmi másról. Stannis megparancsolta Jonnak, hogy ne említse többé a nevét.

– Urasága talán kedvét lelné egy vad feleségben – vetette fel Melisandre úrnő. – A kövér ember házas, Havas nagyúr?

– A felesége rég meghalt. Wyman nagyúrnak két felnőtt fía van, és unokái az idősebbiktől. Egyébként valóban túl kövér ahhoz, hogy lóra üljön, legalább négyszáz fontot nyom. Val sosem menne hozzá.

– Csak egyszer adnál olyan választ, ami a kedvemre való! – morogta a király.

– Reméltem, hogy inkább az igazságot szeretnéd hallani, felség. Az embereid ugyan hercegnőnek hívják Valt, de a szabad nép számára ő halott királyuk feleségének egyetlen testvére. Ha hozzákényszeríted egy olyan emberhez, akit nem szeret, valószínűleg még a nászéjszakán átvágja a férje torkát. Ám még ha el is fogadja férjként, az nem jelenti, hogy a vadak követni fogják akár őt, akár téged. Az egyetlen ember, aki a te ügyed mellé állíthatja őket, az Mance Rayder.

– Tudom – fintorodon el Stannis. – órákon át beszélgettem a fickóval. Rengeteget tud a valódi ellenségünkről, és hihetetlenül ravasz, ezt el kell ismernem. Ám még ha le is mondana a királyi címéről, akkor is esküszegő marad. Kíméld meg egy dezertőr életét, és ezzel másokat is dezertálásra ösztönzöl. Nem, a törvényeknek vasból kell lenniük, nem pudingból! Mance Raydernek az életével kell felelnie a Hét Királyság összes törvénye értelmében!

– A törvény a Falnál véget ér, felség. Mance-nek jó hasznát vehetnéd.

– Ez a célom.
Megégetem
, és egész Észak látni fogja, hogyan bánok el az árulókkal és köpönyegforgatókkal. Vannak más embereim, akik vezethetik a vadakat. És ne feledd, itt van Rayder fia is. Ha az apja meghal, a kölyök lesz a Falon Túli Király.

– Felséged téved. –
Nem tudsz te semmit, Havas Jon,
mondogatta Ygritte, de azóta sokat tanult. – A csecsemő csak annyira herceg, amennyire Val hercegnő. Nem azért lesz valaki Falon Túli Király, mert az apja az volt.

– Helyes – bólintott Stannis –, mert nem tűrök több királyt Westeroson. Aláírtad a nyilatkozatot?

– Nem, felség. –
És most jön.
Jon összezárta megégett ujjait, aztán újra kinyitotta őket. – Túl sokat kérsz.

– Kérek? Azt
kértem,
hogy legyél Deres ura és Észak Őrzője! Ezeket a várakat viszont
követelem!

– Átengedtük neked Éjvárat.

– Patkányok és romok! Könyöradomány, ami az ajándékozónak nem kerül semmibe! A te embered, Yarwyck maga mondta, hogy kell legalább fél év, mire lakhatóvá tesszük!

– A többi erőd sincs jobb állapotban.

– Tudom, de nem számít, mert az minden, amink van. Tizenkilenc erőd áll a fal mentén, és nektek csak háromban vannak embereitek. Még az év vége előtt mindegyikben helyőrséget akarok látni!

– Ezzel nem vitatkozom, felség, de azt beszélik, az erődöket a lovagjaidnak és nemeseidnek akarod adományozni, hogy felséged vazallusaiként uralkodjanak bennük.

– Egy királytól elvárják, hogy bőkezű legyen az alattvalóival Eddard nagyúr nem tanított semmit a fattyának? Sok lovagom és nemesem gazdag földeket és erős várakat hagyott hátra délen. Tán ne jutalmazzam a hűségüket?

– Ha felséged végleg el akarja veszíteni atyám zászlóhordozóit, annak nincs jobb módja, mint déli nemeseknek ajándékozni az északi várakat.

– Hogyan veszíthetnék el embereket, akik nem is az enyémek? Ha még nem felejtetted el, Derest egy északinak akartam adni, Eddard Stark egyik fiának, de a képembe vágta az ajánlatomat! – A sértődött Stannis Baratheon olyan volt, mint egy szelindek, amely addig rág egy csontot, míg csak szilánkok maradnak belőle.

– Deres jog szerint a nővéremet, Sansát illetné.

– Mármint Lannister úrnőre gondolsz? Ennyire szeretnéd látni az Ördögfiókát apád székében terpeszkedni? Megígérhetem, amíg én élek, erre nem kerül sor!

Jon okosabb volt annál, semhogy tovább vitatkozzon.

– Uram, egyesek azt beszélik, földet és várat akarsz adományozni Zörgővértnek és a thennek Magnarjának.

– Ki mondta ezt?

A Fekete Várban mindenki erről beszélt.

– Ha mindenáron tudni akarod, Szegfűtől hallottam.

– Ki az a
Szegfű?

– A szoptatós dajka – felelte Melisandre úrnő. – Felséged engedte szabadon járni a várban.

– De nem azért, hogy meséket terjesszen! A csecsére van szükségünk, nem a nyelvére! Több tejet várnék el tőle, és kevesebb
pletykát!

– A Fekete Várnak valóban nincs szüksége több éhes szájra – értett egyet Jon. – A Keleti Őrségből induló következő hajóval délre küldöm Szegfűt.

Melisandre megérintette a nyakában hordott rubint.

– Szegfű nemcsak a saját fiát szoptatja, hanem Daliáét is. Kegyetlenség volna elszakítanod a kis herceget a tejtestvérétől, parancsnok.

Óvatosan
,
most nagyon óvatosan!

– Az anyatejen kívül másban nem osztoznak. Szegfű fia nagyobb és erősebb. Állandóan rugdossa és csipkedi a herceget, és ellöki őt a tejtől. Craster volt az apja, kegyetlen és kapzsi ember, és a vér nem hazudtolja meg önmagát.

A király összezavarodott.

– Én azt hittem, a szoptatós dajka ennek a Crasternek a
lánya.

– Egyszerre lánya és felesége, felség. Craster elvette az összes lányát Szegfű fia az ő egyesülésük gyümölcse.

– Saját
apja
ejtette teherbe? – Stannis döbbentnek tűnt. – Akkor valóban meg kell szabadulnunk tőle! Ilyen fertőt itt nem tűrök meg, ez nem Királyvár!

– Találok másik szoptatós dajkát. Ha a vadak közt nincs, akkor hozatok valakit a hegyi klánoktól. Addig a kecsketej is megfelel a fiúnak, ha felséged is jónak látja.

– Silány táplálék egy hercegnek, de még mindig jobb, mint egy szajha teje. Legyen hát! – Stannis megkocogtatta ujjával a térképet. – Tehát visszatérve az erődök ügyére...

– Felség – közölte hűvös udvariassággal Jon –, elláttam és etettem a katonáidat, riasztó módon megcsappantva a télre felhalmozott készleteinket. Ruhát adtam nekik, hogy ne fázzanak.

Stannist ez nem hatotta meg.

– Valóban, megosztottad velünk a sózott disznóhúsodat és a zabkásádat, és vetettél nekünk néhány fekete rongyot. Rongyokat, melyeket a vadak rángattak volna le a tetemeitekről, ha mi nem jövünk északra!

Jon ügyet sem vetett a közbeszólásra.

– Abrakot adtam a lovaitoknak, és ha elkészül a lépcső, építőket is adok Éjvár helyreállításához. Abba is beleegyeztem, hogy letelepítsd a vadakat az Adomány területén, melyet örökre az Éjjeli őrség tulajdonába adtak.

– Üres és kopár földeket ajánlasz fel, de megtagadod tőlem a várakat, pedig szükségem lenne rájuk, hogy megjutalmazhassam nemeseimet és zászlóhordozóimat!

– Azokat a várakat az Éjjeli őrség építette...

– És az Éjjeli őrség is hagyta el őket!

–...hogy védjék a Falat – fejezte be makacsul Jon. – Nem déli nemesek székhelyéül szánták őket. Azoknak a váraknak a köveit rég halott testvéreink vére és csontjai kötik össze. Nem adhatom őket neked.

– Nem adhatod, vagy nem akarod? – A király nyakán kidagadtak az erek. – Felajánlottam neked egy nevet!

– Már van nevem, felség.

– Havas. Létezik ennél baljósabb név? – Stannis megérintette kardja markolatát. – Mégis, minek képzeled magad?

– A falak őrének. A kardnak a sötétben.

– Ne szajkózd nekem az eskütöket! – Stannis előrántotta a kardot, amit Fényhozónak hívott. –
Itt
a kardod a sötétben! – A fény végigfutott a pengén, előbb vörösen, majd sárgán, aztán narancsszínben, élesen kirajzolva a király arcélét. – Ezt még egy zöldfülű is láthatja. Vak vagy talán?