Authors: George R. R. Martin
– Ismerted őt – állapította meg Theon.
A lámpás fényétől mintha lángra gyúlt volna az idősödő nő szeme.
– Brandon Hantvégen nevelkedett, az öreg Dustin nagyúrnál, annak a Dustinnak az apjánál, akihez feleségül mentem, de az ideje nagy részében a Patakvidéken lovagolt. Nagyon szeretett lovagolni, és megfertőzte vele a kishúgát is. Azt mondták rájuk, olyanok, mint két kentaur. Nemes atyám pedig mindig örömmel látta vendégül Deres örökösét. Becsvágyó tervei voltak a Ryswellek számára. Szívesen odaadta volna a szüzességemet bármelyik arra járó Starknak, de nem volt rá szükség. Brandon soha nem szégyellte elvenni, amit megkívánt Most már öreg és aszott vagyok, hosszú ideje özvegy, de még mindig emlékszem a szűzvérem nyomára a farkán, amikor megszerzett magának. Szerintem Brandonnak is tetszett. Egy véres kard csodálatos látvány, igen. Fájt, de édes kín volt. Azon a napon viszont, amikor megtudtam, hogy Brandon elveszi Catelyn Tullyt... nos,
abban
a fájdalomban semmi édes nem volt. Soha nem vágyott arra a nőre, ezt biztosan tudom, mivel ő maga mondta nekem az utolsó éjszakánkon... de Rickard Starknak is becsvágyó tervei voltak.
Déli
tervei, melyeknek nem kedvezett volna, ha az örököse az egyik saját zászlóhordozója lányát veszi el. Utána atyám még reménykedett benne, hogy hozzámehetek Brandon öccséhez, Eddardhoz, de Catelyn Tully őt is elvette tőlem. Így maradt nekem az ifjú Dustin nagyúr, tőle viszont Ned Stark fosztott meg.
– Robert lázadása...
– Dustin nagyúr és én még fél éve sem voltunk házasok, amikor Robert fellázadt, és Ned Stark összehívta a zászlóit. Könyörögtem a férjemnek, hogy ne menjen, hiszen voltak rokonai, akiket elküldhetett volna maga helyett. Egy nagybácsi, aki híresen jól bánt a csatabárddal, és egy másik, aki harcolt a Kilenckrajcáros Királyok Háborújában. Ám ő büszke ember volt, csak az felelt meg neki, hogy saját maga vezesse a hantvégi önkénteseket. Az indulása napján adtam neki egy lovat, egy vörös, ragyogó sörényű csődört, nemes atyám ménesének büszkeségét. Az uram megesküdött, hogy a háború végén azon lovagol haza. A lovat Ned Stark hozta vissza nekem, amikor hazafelé tartott Deresbe. Azt mondta, férjuram dicső halált halt, és testét Dome vörös hegyeinek tövében helyezték nyugalomra. Saját húgának csontjait viszont visszahozta északra, így ő békében nyugodhat... de azt megígérhetem, Eddard nagyúr csontjai soha nem lelnek békére az övéi mellett! Megetetem őket a kutyáimmal!
Theon nem értette.
– Az... őcsontjai...
Dustin úrnő ajka megrándult. Csúf mosoly volt, Ramsay-ére emlékeztetett.
– Catelyn Tully a Vörös Nász előtt északra küldte Eddard nagyúr csontjait, de a te vasember nagybátyád elfoglalta a Cailin-árkot, és lezárta az utat. Azóta figyelek. Ha a csontok előbukkannak a mocsárból, nem jutnak tovább Hantvégnél. – Még egy pillantást vetett Eddard Stark képmására. – Végeztünk itt
A hóvihar odakint még mindig dühöngött. Dustin úrnő mindvégig csendben maradt, miközben felfelé kapaszkodtak a lépcsőn, de amikor ismét ott álltak az Első Torony romjai alatt, megborzongott és Theonra nézett.
– Semmit nem mondasz el abból, amit odalent hallottál. Megértetted?
Megértette.
– Kötőféket rakok a nyelvemre, különben elveszítem.
– Roose jól kitanított. – Azzal elindult visszafelé.
A király foglya
A
király serege aranyló hajnali fényben hagyta maga mögött Erdőmélyét, úgy kanyargott elő a cölöpkerítés mögül, akár egy hosszú acélkígyó a fészkéből.
A déli lovagok vértjei karcolások és horpadások-formájában magukon viselték az eddig megvívott csaták nyomait, de még mindig szikrázva csillogtak a felkelő nap fényében. Kifakult, mocskos, szakadt, foltozott lobogók és köpenyek színes kavalkádja vonult a téli erdőben – azúrkék és narancs, vörös és zöld, bordó, kék és arany szövetek villantak meg a csupasz, barna fatörzsek, a szürke-zöld fenyők és őrfák, a koszos hóbuckák között.
Mindegyik lovag magával hozta a fegyverhordozóját, a szolgálóit és gyalogos kísérőit. Mögöttük páncélkovácsok, szakácsok, lovászok lépdeltek, valamint tömött oszlopokban fejszés harcosok és íjászok; száz csata komor veteránjai és az első harcukra váró zöldfülű ifjak. Legelöl haladtak a hegyek klánjai, főnökök és bajnokok bozontos lovakon, mellettük a marcona gyalogosok prémekbe, bőrökbe és régi páncélokba öltözve. Néhányan zöldre és barnára festették arcukat, és ágakat kötöztek magukra, hogy el tudjanak rejtőzni a fák között.
Az oszlop végén haladtak az élelmet, az abrakot, a sátrakat és egyéb készleteket szállító szekerek: öszvérek, lovak, ökrök sora egy mérföld hosszan. A hátvédet szintén páncélos lovagok alkották, és a menetet félig rejtve felderítők kísérték, hogy senki ne lephesse meg őket.
Asha Greyjoy az egyik szekéren utazott, egy vasalt kerekű, fedett alkotmányon. Csuklójánál és bokájánál megbilincselték, és éjjel-nappal a Nősténymedve vigyázott rá, aki bármelyik férfinál hangosabban horkolt, őfelsége Stannis király semmit nem bízott a véletlenre, nem szerette volna, hogy értékes foglya megszökjön. El akarta vinni őt
Deresbe, hogy megmutassa Észak nagyurainak a kraken láncra vert, megtört lányát, ereje bizonyítékát.
A menetoszlop trombitaszóra indult el. A kelő nap fényében dárdahegyek csillantak, a fűszálakon fehérlett a reggeli fagy. Erdőmélyét háromszáz mérföldnyi erdő választotta el Derestől.
– Tizenöt nap – mondogatták egymásnak a lovagok.
– Robert tíz alatt megtette volna – kérkedett Fell nagyúr, akinek nagyapját Robert Nyárodúnál ölte meg; az unoka szemében ez valamiért isteni képességekkel ruházta fel gyilkosát. – Robert már két hete Deresbe ért volna, és a mellvédről köszönti Boltont.
– Jobb, ha ezt Stannisnek nem említed – javasolta Justin Massey –, különben éjszaka is menetelhetünk.
Ez a király a bátyja árnyékában él,
állapította meg Asha.
Bokájába még mindig belenyilallt a fájdalom, amikor megpróbált ránehezedni. Valami eltört benne, ebben egészen biztos volt. A duzzanat még Erdőmélyén lelohadt, de a fájdalom megmaradt. Egy egyszerű rándulás mostanra meggyógyult volna. Láncai minden mozdulatánál megcsörrentek. A béklyók felsértették csuklóját és büszkeségét, de ez volt a behódolás ára.
– A térdelésbe még egyetlen ember sem halt bele – mondta neki egyszer az apja. – Aki letérdel, újra felkelhet, pengével a kezében. Aki viszont nem hajlandó térdelni, halott marad, merev végtagokkal. – Balon Greyjoy ennek igazát maga is bizonyította, amikor első lázadása kudarcot vallott; a kraken térdet hajtott a szarvas és a rémfarkas előtt, hogy aztán újra felkeljen, amikor Robert Baratheon és Eddard Stark meghaltak.
Így Erdőmélyénél a kraken lánya is hasonlóképpen cselekedett, amikor megkötözve és bicegve, fájdalomtól égő bokával (de szerencsére nem megerőszakolva) a király elé rángatták.
– Megadom magam, felség, tégy velem, amit csak jónak látsz. Mindössze annyit kérek, hogy kegyelmezz az embereimnek. – Nem érdekelte más, csak Qarl, Tris és a többiek, akik túlélték a Farkaserdőt. Mindössze kilencen maradtak. A
toprongyos kilenc,
Cromm így nevezte el magukat. Ő sebesült meg a legsúlyosabban.
Stannis életben hagyta őket, Asha mégsem érzett valódi könyörületességet az uralkodóban. Nem kétséges, eltökélt volt, és a bátorság sem hiányzott belőle, az emberei pedig azt mondták, igazságos is... és ha kemény, vaskezű igazságosság is volt ez, Asha Greyjoy ezt már megszokta a Vas-szigeteken. Ezzel együtt nem kedvelte a királyt. A mélyen ülő, kék szempárban állandó gyanakvás csillogott, és leg-belül mintha hideg düh izzott volna benne. A lány élete semmit nem jelentett számára. Csupán egy fogoly volt, egy trófea, amivel bizonyíthatta az északiaknak, hogy képes legyőzni a vas szülötteit.
Az ostoba.
Egy nő legyőzése nem fogja ámulatba ejteni az északiakat, túszként pedig semmit sem ért. A Vas-szigeteken a nagybátyja uralkodott, és a Varjúszeműt egyáltalán nem érdekelte, hogy Asha él vagy hal. Euron által ráerőszakolt férjét, azt az emberi roncsot talán igen, de Vasöntő Ericnek nincs elég pénze, hogy kiváltsa. Ezeket a dolgokat azonban nem lehetett elmagyarázni Stannis Baratheonnak. Mintha már magát azt a tényt sértőnek találta volna, hogy Asha nő. Tisztában volt vele, hogy a zöld vidék férfijai lágyan, puhán és selyembe öltözve szeretik látni asszonyaikat, nem vasban és bőrben, mindkét kezükben egy-egy dobófejszével. Erdőmélyén kötött rövid ismeretségük azonban meggyőzte róla, hogy a férfi hosszú ruhában sem kedvelné őt. Még Galbart Glover felesége, a mélyen vallásos Sybelle úrnő társaságában is kényelmetlenül érezte magát, hiába viselkedett vele udvariasan. A déli király szemlátomást azon férfiak közé tartozott, akik számára a nők másik fajhoz tartoznak, ugyanolyan idegenek és kiismerhetetlenek, mint az óriások, a grumkinok vagy az erdő gyermekei. A Nősténymedve jelenlététől is a fogát csikorgatta.
Stannis csupán egyetlen nőre hallgatott, de őt a Falon hagyta.
– Pedig jó lenne, ha ő is itt volna velünk – vallotta be Ser Justin Massey, a szekérkaraván élére kijelölt szőke lovag. – A legutóbbi alkalommal, amikor a Feketevízen Melisandre úrnő nélkül indultunk csatába, Renly nagyúr szelleme a sereg felét az öböl vizébe szorította.
– A legutóbbi alkalommal? – kérdezte Asha. – És Erdőmélye? Sehol nem láttam azt a varázslónőt.
– Azt nem nevezném csatának – mosolyodott el Ser Justin. – A vasembereid bátran harcoltak, hölgyem, de sokszoros túlerőben voltunk, és sikerült meglepnünk titeket. Deresben tudják, hogy jövünk, és Roose Boltonnak van annyi embere, mint nekünk.
Vagy több,
gondolta Asha.
Még a foglyoknak is van fülük, és ő sok mindent hallott Erdőmélyén, amikor Stannis király és kapitányai a menetelésről tanácskoztak. Ser Justin a kezdetektől ellenezte, sok délről érkezett lovaggal és nagyúrral együtt. A farkasok azonban váltig hangoztatták, hogy
Roose Bolton nem birtokolhatja Derest, és Ned lányát is ki kell menteni a fattyú karmai közül. Ezen a véleményen volt Morgan Liddle, Brandon Norrey, Nagy Csöbör Wull, a Flintek, de még a Nősténymedve is.
– Háromszáz mérföld Erdőmélyétől Deresig, ahogy a hollók repülnek – mondta Artos Flint azon az éjszakán, amikor kirobbant a vita Galbart Glover nagytermében.
– Hosszú menetelés – állapította meg egy Corliss Penny nevű lovag.
– Nem olyan hosszú – vitatkozott a hatalmas termetű Ser Godry, akit a társai óriásölőnek hívtak. – Már eddig is megtettünk annyit. A Fény Ura majd megvilágítja előttünk az ösvényt!
– És ha odaérünk Dereshez? – tette fel a kérdést Justin Massey. – Két fal, köztük vizesárok, és a belső fal száz láb magas. Bolton nem fog kivonulni elénk, hogy a mezőn ütközzön meg velünk, egy ostromhoz pedig nem rendelkezünk elegendő készletekkel.
– Arnolf Karstark csatlakozik hozzánk a haderejével, ezt ne feledd el – mutatott rá Harwood Fell. – Akárcsak Mors Umber. Ugyanannyi északi harcol majd az oldalunkon, mint Boltonén. És a vártól északra sűrű erdő terül el. Ostromtornyokat, faltörő kosokat építhetünk...
És ezrével halhattok meg,
gondolta Asha.
– Esetleg itt áttelelhetnénk – javasolta Peasebury nagyúr.
– Itt? – nevetett harsányan Nagy Csöbör. – Szerinted mennyi élelmet és abrakot halmozott fel Glover nagyúr?
Ekkor Ser Richard Horpe, a törődött arcú, köpenyén halálfejes lepkét formázó csatot viselő lovag Stannishoz fordult:
– Felség, a bátyád...
A király félbeszakította.
– Mindannyian tudjuk, mit tenne a bátyám. Robert egymagában Deres kapujához vágtatna, betörné a pörölyével és átlovagolna a romokon, hogy a bal kezével végezzen Roose Boltonnal, miközben a jobbjával a Fattyút öli meg. – Stannis felállt. – Én nem vagyok Robert, de mindannyian odamegyünk, és felszabadítjuk Derest... vagy belehalunk a próbálkozásba.
Bármilyen kételyeket is dédelgettek a nemesek, úgy tűnt, az egyszerű katonák hisznek királyukban. Stannis a Falnál szétzúzta Mance Rayder vadjait, majd kikergette Asha vasembereit Erdőmélyéről; ő Robert öccse, a szép-szigeti nevezetes tengeri csata győztese, az az ember, aki Robert lázadása alatt mindvégig tartotta Viharvéget. Ráadásul egy hős kardját viseli, a Fényhozó nevű varázspengét, melynek fénye bevilágította az éjszakát.
– Ellenségeink nem olyan veszélyesek, mint amilyennek látszanak – biztosította Ser Justin Ashát a menetelés első napján. – Roose Boltontól félnek, de nem szeretik. A barátai pedig, a Freyek... Észak nem felejtette el a Vörös Nászt. Deres minden hűbérese elveszített ott valakit. Stannisnek csak egyszer kell odacsapnia Boltonnak, és az északiak azonnal cserbenhagyják.
Legalábbis ebben reménykedtek,
gondolta Asha,
de ehhez a királynak először oda kell csapnia. Csak a bolondok dezertálnak a győztes oldalról.
Ser Justin az első napon legalább tucatnyi alkalommal meglátogatta a szekerét, élelmet, innivalót és híreket hozott. A mosolygós, állandóan tréfálkozó, erőteljes testalkatú, rózsaszín arcú és kék szemű lovag szélfútta, hirtelenszőke hajával meglehetősen gondoskodó börtönőr volt, aki nagy gondot fordított foglya kényelmére.
– Akar téged – állapította meg a Nősténymedve a férfi harmadik látogatása után.
A Nősténymedvét valójában Alysane-nek hívták a Mormont-házból, de ugyanolyan otthonosan viselte becenevét, mint a páncélját. A Medve-sziget alacsony, izmos, tömzsi örökösét vastag combbal, méretes kebellel és nagy, bőrkeményedéses kézzel áldotta meg a sors. A prémek alatt még alvás közben is láncinget, keményített bőrvértet és báránybőr alsóinget viselt, melyet kifordított, hogy jobban tartsa a meleget. A rengeteg réteg miatt szélessége csaknem megegyezett a magasságával.
És ádáz.
Asha Greyjoy néha megfeledkezett róla, hogy ők ketten körülbelül egyidősek.
– A földjeimet akarja – felelte Asha. – A Vas-szigeteket. – Ismerte már a jeleket, látta korábbi kérőinél. Massey elveszítette ősi, déli birtokait, ezért előnyös házasságot kellett kötnie, vagy beletörődnie, hogy a továbbiakban már csak egyszerű lovag lesz a király udvarában. Stannis keresztülhúzta Ser Justin azon tervét, hogy elveszi a vad hercegnőt, akiről Asha már oly sokat hallott, ezért most ő került a figyelme középpontjába. Nem kétséges, arról álmodozott, hogy visszaülteti Pyke Tengerkő Trónusára, és rajta keresztül uralkodik majd, mint ura és parancsolója. Ehhez persze előbb meg kellene szabadulnia Asha jelenlegi férjétől... nem beszélve a nagybácsiról, aki hozzáadta.
Nem sok esélye volna,
gondolta Asha.
A Varjúszemű reggelire megenné Ser Justint, és még csak nem is böffentene utána.
Nem mintha számított volna. Apja földjeit soha nem kaphatja meg, mindegy, kihez megy hozzá. A vas szülöttei nem feledékeny emberek, és Asha már kétszer szenvedett vereséget. Egyszer a királyválasztáson Euron nagybátyjától, másodszor pedig Erdőmélyén Stannistől. Ez több mint elég ahhoz, hogy uralkodásra alkalmatlannak nyilvánítsák. Ha feleségül menne Justin Massey-hez vagy Stannis Baratheon valamelyik másik nemeséhez, azzal többet ártana, mint használna.
Lám, a kraken lánya mégiscsak olyan, mint a többi asszony,
mondanák a kapitányok.
Szétteszi a lábát annak a puhány zöldmezei uraságnak.
Ám ha Ser Justin a kegyeibe akar férkőzni étellel, borral és szavakkal, nem fogja elvenni a kedvét. Mégiscsak jobb társasággal szolgál, mint a szófukar Nősténymedve, ráadásul egyedül volt ötezer ellenség között. Tris Botley-t, Szűz Qarlt, Crommot, Roggont és a többieket Erdőmélyén hagyták, Galbart Glover börtönében.
A hadsereg az első napon huszonkét mérföldet tett meg a felderítők szerint, akiket Sybelle úrnő bocsátott a rendelkezésükre; a nyomolvasók és vadászok Erdőmélyére esküdtek fel, és olyan klánneveket viseltek, mint Forrester, Woods, Branch és Bole. A második napon huszonnégy mérföldet haladtak, és az előőrs a Glover földeket elhagyva behatolt a Farkaserdő sűrűjébe.
„R’hllor, küldd el hozzánk fényed, hogy átvezessen minket a homályon!
– imádkoztak aznap este a hívők a király sátra mellett megrakott, lobogó máglyánál. Nagy részük déli lovag és gyalogos volt Asha a király embereinek mondta volna őket, de a viharvidéki és koronaföldi katonák a királyné emberei nevet aggatták rájuk... bár a királyné, akit valójában követtek, a vörös asszony volt a Fekete Várban, nem a feleség, akit Stannis Baratheon a Keleti őrségben hagyott.
„Ó, Fény Ura, könyörgünk hozzád, vesd ránk tüzes tekinteted, tarts minket melegen és biztonságban
– kántálták a lángoknak –,
mert az éj sötét, és tele van iszonyattal.”
A Ser Godry Farring nevű megtermett lovag vezette a kórust.
Óriásölő Godry. Nagy név egy jelentéktelen embernek.
Farring széles mellkasú, izmos férfi volt, ugyanakkor arrogáns és hiú is, éhezett a dicsőségre, nem hallgatott az intő szavakra, szerette a hízelgést, és megvetette a közembereket, a farkasokat és a nőket. Ez utóbbiban hasonlított királyára.