Sárkányok tánca (38 page)

– Nagyuram, az én helyem itt van melletted. Én vagyok a te Bűzösöd. Nem akarok mást, csak téged szolgálni. Mindössze annyit kérek... egy tömlő bor elegendő jutalom volna... vörösbor, a legerősebb, ami van, amennyit egy ember csak meg tud inni...

Ramsay felnevetett.

– Te nem vagy ember, Bűzös. Te az én teremtményem vagy. Persze ennek ellenére megkaphatod a borodat. Walder, gondoskodj róla! És nem kell félned, nem küldelek vissza a tömlöcbe, erre Boltonként esküszöm. Inkább kutyát csinálunk belőled. Mindennap hús, és maradt elég fogad, hogy megrághasd. A lányaim mellett alhatsz. Ben, van számára egy nyakörved?

– Készítek egyet, nagyuram – felelte az öreg Csontos Ben.

Az öregember ennél jóval többet tett. Aznap éjjel Bűzös nemcsak nyakörvet, hanem egy rongyos takarót is kapott, valamint egy fél csirkét. A húsért meg kellett küzdenie a kutyákkal, de ez volt a legjobb étel, amit Deres óta evett.

A bor pedig... a bor sötét volt, és savanyú,
de
erős.
Bűzös a kutyák között kuporogva addig ivott, amíg forogni nem kezdett a világ, aztán hányt, megtörölte a száját, és folytatta az ivást. Végül hátradőlt, és behunyta a szemét. Amikor felébredt, egy kutya nyalogatta a hányást a szakálláról, és sötét felhők gyülekeztek az újhold előtt. Valahol az éjszakában emberek sikoltoztak. Félrelökte a kutyát, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább.

Másnap reggel Ramsay nagyúr három futárt küldött le a töltésúton, hogy megvigyék apjának a hírt: az út szabad. A Kaputoronyra kitűzték a Boltonok megnyúzott emberét, pontosan ugyanoda, ahonnan Bűzös bevonta Pyke arany krakenjét A rothadó palánkokból álló út mentén karókat vertek le mélyen a laza, mocsaras talajba, és ezekre tűzték fel a vértől csöpögő holttesteket
Hatvanhárom,
nagyon jól tudta.
Hatvanhárman vannak.
Az egyiknek hiányzott a fél keze, egy másiknak pergamentekercset tettek a fogai közé, az iraton jól látszott a feltöretlen pecsét.

Három nappal később Roose Bolton seregének előőrse felbukkant a romok között, és elhaladt a komor őrszemek mellett – négyszáz lovas Frey kékben és szürkében, dárdájuk hegye megcsillant, amikor a napsugarak áttörtek a felhők között. A menetet Walder nagyúr két fia vezette. Egyikük megtermett, előreugró állkapcsú, dagadó izmú férfi volt, társa hegyes orrához és éhes tekintetű, közel ülő szempárjához ritkás, az erőtlen állat alig-alig takaró, barna szakáll és kopasz fej társult.
Hosteen és Aenys.
Megismerte őket, mielőtt a nevüket fel tudta idézni. Hosteent bikaszerű, nehezen felhergelhető, ám azután féktelen haragú férfiúként ismerték, a szóbeszéd szerint Walder nagyúr legkiválóbb harcosa. Kettejük közül Aenys az idősebb, a kegyetlenebb és a ravaszabb – inkább parancsnok, mint kardforgató. Mindketten harcedzett veteránok hírében álltak.

Az előőrs után érkeztek az északiak, viharvert zászlóik lobogtak a szélben. Bűzös figyelte vonulásukat. A legtöbben gyalogoltak, és nem voltak túl sokan. Emlékezett a hatalmas seregre, amelyik délnek indult Deres rémfarkasos zászlaja alatt. Huszonnégyezer kard és dárda vonult háborúba Robb-bal, vagy közel annyi, de minden tízből csak kettő tért vissza, és azok is jórészt Rémvár emberei voltak.

Az oszlop közepén, ahol legnagyobb volt a tolongás, vérvörös, párnázott bőrzekét és sötétszürke páncélt viselő férfi lovagolt Hónaljvédőit emberi fej formájúra kovácsolták, az arcok néma sikolyba merevedtek. Válláról rózsaszín, vörös vércseppekkel hímzett gyapjúköpeny lógott, zárt sisakja csúcsán vörös selyemszalagokat lobogtatott a szél.
Roose Boltont semmilyen mocsárlakó nem fogja megölni egy mérgezett nyílvesszővel
gondolta Bűzös, amikor megpillantotta. Mögötte zárt hintó zötykölődött, hat erős ló húzta, elöl-hátul számszeríjászok őrizték. Utasát sötétkék bársonyfüggönyök rejtették a kíváncsi tekintetek elől.

Jóval hátrébb jöttek a készletekkel és hadizsákmánnyal megrakott társzekerek, valamint a sebesülteket és nyomorékokat szállító kocsik. Leghátul pedig még több Frey. Legalább ezer vagy talán még több is: íjászok, dárdások, kaszával és kihegyezett karóval felfegyverzett parasztok, szabadlovasok és lovas íjászok, valamint még száz lovag.

A nyakörves, megláncolt, újból rongyokba öltöztetett Bűzös a többi kutyával együtt követte Ramsay-t, amikor a nemes előrelovagolt köszönteni atyját. Ám ahogy a sötét páncélos lovas levette a sisakját, az alóla előbukkanó arc nem az volt, amelyet Bűzös már jól ismert Ramsay képéről leolvadt a mosoly, szeme dühösen villant.

– Mit akar ez jelenteni?

– Csak egy kis elővigyázatosság – suttogta Roose Bolton a lefüggönyözött hintóból előlépve.

Rémvár ura nem sokban hasonlított fattyú fiára. Arca simara borotvált, hibátlan bőrű, átlagos volt, nem lehetett jóképűnek mondani, de csúnyának sem. Bár Roose több csatában is részt vett, egyetlen forradást sem viselt. Már jóval túl járt a negyvenen, de a ráncok eddig elkerülték, egyetlen apró redő alapján sem lehetett következtetni a korára. Ajka olyan keskeny volt, hogy amikor összeszorította a száját, szinte teljesen eltűnt. Kortalanságot, állandóságot árasztott magából; Roose Bolton arcán a harag és az öröm ugyanúgy festett. Egyedül a szemében hasonlított Ramsay-re.
Mint két jégdarab.
Bűzös eltöprengett, vajon Roose Bolton szokott-e sírni.
És ha igen, a könnyeket hidegnek érzi az arcán
?

Egyszer egy Theon Greyjoy nevű fiú élvezettel ékelődött Boltonon, amikor együtt ültek Robb Stark haditanácsában, gúnyt űzött lágy hangjából, és tréfás megjegyzéseket tett a piócáira. Az a fiú őrült volt.
Egy ilyen emberrel nem lehet gúnyolódni.
Csak rá kellett néznie Boltonra, hogy tudja: a nemes egyetlen rózsaszín lábujjába több kö nyörtelenség szorult, mint az összes Freybe együttvéve.

– Atyám. – Ramsay letérdelt ura előtt.

Roose egy darabig tanulmányozta a fiát.

– Felkelhetsz. – Azzal megfordult, és segített kiszállni két ifjú hölgynek a hintóból. Az első alacsony volt, és nagyon kövér, kerek, vörös arccal, a fekete csuklya alatt tripla tokával. – Az új feleségem. Walda úrnő, ő a természetes fiam. Csókolj kezet mostohaanyádnak, Ramsay. – A fiú engedelmeskedett. – Biztos vagyok benne, hogy emlékszel Arya úrnőre, a jegyesedre.

A lány karcsú volt, és magasabb, mint amire Bűzös emlékezett, de nem is várt mást.
A lányok ebben a korban gyorsan nőnek.
Ruhája szürke gyapjú volt fehér szaténnal szegélyezve, fölötte hermelinprém köpenyt viselt melyet ezüst farkasfejet formázó csat fogott össze. És a szeme...

Ez nem Eddard nagyúr lánya!

Arya apja szemét örökölte, a Starkok szürke szemét. Egy lány az ő korában megnöveszthette a haját, megnyúlhatott több hüvelykkel, megduzzadhatott a keble, de nem változtathatta meg a szeme színét.
Ez Sansa kis barátnője, az intéző lánya, Jeyne, igen, így hívták. Jeyne Poole.

– Ramsay nagyúr. – A lány pukedlizett a férfi előtt. Ez sem volt rendben.
A valódi Arya Stark az arcába köpött volna.
– Remélem, jó feleséged leszek, és erős fiakat szülök neked, akik majd a nyomdokodba léphetnek.

– Úgy lesz – ígérte Ramsay. – Nem is kell rá sokat várni.

Jon

G
yertyája kialudt a viasztócsában, de a reggeli fény már beszüremlett a zsaluk között. Jon ismét munka közben aludt el. A könyvek magas tornyokba halmozva borították el asztalát, ő maga hozta fel őket, miután lámpása fényénél fél délután át kutakodott a poros pincékben. Samnek igaza volt, nagy szükség lett volna rá, hogy a könyveket rendszerezzék, összeírják és sorrendbe rakják, de ezt a feladatot nem bízhatta az intézőkre, akik sem írni, sem olvasni nem tudtak. Meg kell várnia, amíg Sam visszatér.

Ha egyáltalán visszatér.
Jon aggódott Samért és Aemon mesterért. Cotter Pyke azt írta a Keleti Őrségből, hogy a
Viharmadár
megtalálta egy gálya roncsait Skagos partjai közelében. Hogy a szerencsétlenül járt hajó a
Feketerigó
volt-e, Stannis valamelyik felbérelt vitorlása, vagy csak egy arra járó kereskedő jármű, azt a
Viharmadár
legénysége nem tudta megállapítani.
Biztonságban akartam tudni Szegfűt és a gyermeket. Lehet, hogy ehelyett a halálba küldtem őket?

Az előző esti vacsora kihűlt a könyöke mellett, alig nyúlt hozzá. Bánatos Edd úgy telerakta a fatányért, hogy Háromujjú Hobb hírhedt háromhúsraguja szétterült rajta, és eláztatta a szikkadt kenyeret. A testvérek között az a szóbeszéd járta, hogy a háromféle hús birka, birka és birka, de a sárgarépa-hagyma-fehérrépa hármas valószínűleg közelebb járt az igazsághoz. Az étel maradékának tetején megdermedt zsírréteg fénylett.

Bowen Marsh megpróbálta rávenni, hogy költözzön be a Vén Medve szállására, a Király Tornyába, amely Stannis távozása után üressé vált, de Jon végül úgy döntött, marad. Ha elfoglalja a tornyot, azt könnyen úgy értelmezhették volna, hogy nem számít a király visszatérésére.

Különös nyugtalanság telepedett a Fekete Várra, mióta Stannis délre vonult, mintha a szabad nép és a fekete testvérek egyaránt vis szatartották volna a lélegzetüket, várva, mi következik ezután. Az udvar és az étkező gyakrabban volt kihalt, mint ahányszor nem, a Parancsnoki Torony üres héjnak tűnt, a régi étkező megfeketedett palánkok halmává vált, Hardin Tornya pedig úgy nézett ki, mintha a következő széllökés alatt összeomlana. Az élet egyetlen jele a halk kardcsattogás volt a fegyverraktár melletti udvarról. Vas Emmett rákiáltott Hop-Robinra, hogy emelje feljebb a pajzsát.
Mindannyian jobban tesszük, ha felemeljük.

Jon megmosakodott, felöltözött, és elhagyta a kovácsműhelyt. Odakint csak annyi időre állt meg, hogy szóljon néhány bátorító szót Hop-Robinnak és Vas Emmett többi tanítványának. Szokás szerint visszautasította Ty és társa ajánlatát, hogy elkísérjék. Elegendő em ber lesz körülötte, és ha vérontásra kerül sor, kettővel több egyébként sem számít. Hosszúkarmot azonban magával vitte, és Szellem is vele tartott.

Mire odaért az istállóhoz, Bánatos Edd már felnyergelte a parancsnok heréltjét. Az emberek felsorakoztak Bowen Marsh ügyelő tekintete előtt. A főintéző mutogatva és utasításokat vakkantva végigment az oszlop mellett, arca kivörösödött a hidegtől. Amikor megpillantotta Jont, még pirosabb lett a bőre.

– Parancsnok, továbbra is kitartasz e mellett...

–...az őrültség mellett? – fejezte be a kérdést Jon. – Kérlek, mondd azt, hogy nem
őrültséget
akartál mondani. Igen, ezt már megbeszéltük. A Keleti őrség embereket akar. Az Árnyéktorony szintén. Szürkeles és Jégvég úgyszintén, ez nem kétséges, és további tizennégy várunk áll üresen, vagyis a Fal hosszú mérföldeken át őrizetlen és védtelen.

Marsh az ajkába harapott

– Mormont parancsnok...

–...halott. És nem a vadak ölték meg, hanem saját felesküdött testvérei, olyan emberek, akikben megbízott. Sem te, sem én nem tudjuk, mit tett volna a helyemben. – Jon megfordult a lovával. – Elég a beszédből, indulás!

Bánatos Edd végighallgatta a szóváltást. Ahogy Bowen Marsh elvonult, állával utánabökött.

– Gránátalma. Az a rengeteg mag. Meg lehet fulladni tőle. Én maradok a répánál, még sosem hallottam, hogy a répa bárkinek is megártott volna.

Jon az ilyen pillanatokban hiányolta leginkább Aemon mestert. Clydas jól ellátta a hollókat, de Aemon Targaryen tudásának és tapasztalatának tizedével sem rendelkezett, a bölcsességéről nem is beszélve. Bowen a maga módján jó ember volt, de a Koponyák Hídjánál szerzett sérülése óta sokkal barátságtalanabbá vált, és mindig ugyanazt a nótát fújta a kapuk lezárásáról. Othell Yarwyck ugyanolyan tunya és fantáziátlan volt, mint amennyire hallgatag, az első felderítők pedig mintha rögtön a kinevezésük után meghaltak volna.
Az Éjjeli őrség túl sok jó embert veszített,
gondolta Jon, miközben a szekerek elindultak.
A Vén Medve, Félkezű Qhorin, Donal Noye, Jarmen Buckwell, a nagybátyám...

Szitálni kezdett a hó, ahogy a menetoszlop dél felé indult a királyi úton. A szekerek hosszú sora mezők, patakok és erdős domboldalak mellett haladt el, a kíséretet tucatnyi dárdás és ugyanannyi íjász alkotta. Az utolsó néhány vakondvárosi látogatás nem alakult valami jól, sor került némi lökdösődésre és dulakodásra, nem beszélve az elmormolt átkokról és az ellenséges tekintetekről. Bowen Marsh úgy vélte, jobb, ha nem vállalnak kockázatot, és Jon ebben tökéletesen egyetértett vele.

A főintéző vezette a menetet, Jon valamivel hátrébb lovagolt, Bánatos Edd Tollett-tel az oldalán. A Fekete Vártól fél mérföldre délre Edd közelebb húzódott Jonhoz.

– Azt nézd, parancsnok uram! Azt a nagy részegest a dombtetőn.

A „nagy részeges” egy kőrisfa volt, melynek törzse kicsavarodott az évszázadok óta fújó szél hatására. És most egy arc is került rá. Komor száj, orrként egy törött ág, két szem belevésve a kéregbe – észak felé figyelt, a Fal és a vár irányába.

A vadak végül mégis magukkal hozták az isteneiket.
Jon nem lepődött meg. Az emberek nem hagyják el olyan könnyen az isteneiket. Az egész parádé, amit Melisandre úrnő szervezett a Fal másik oldalán, most hirtelen üresnek tűnt, akár egy színjáték.

– Mintha hasonlítana rád, Edd. – Megpróbált úgy tenni, mintha nem igazán érdekelné.

– Igen, uram. Az orromból ugyan nem nőnek levelek, de máskülönben... Melisandre úrnő ennek nem fog örülni.

– Nem kell látnia, és gondoskodj róla, hogy senki ne beszéljen neki.

– A tűzben is lát dolgokat.

– Füstöt és parazsat.

– Meg égő embereket. Valószínűleg éppen engem, levelekkel az orromon. Mindig féltem, hogy egyszer megégetnek, és reméltem, hogy előbb halok meg.

Jon visszanézett az arcra, és azon töprengett, vajon ki véshette a fába. Őröket helyezett el Vakondváros körül, részben hogy távol tartsa saját varjait a vad asszonyoktól, részben hogy a vadak se mehessenek el rabolni délre. Bárki is tette ezt, nyilvánvalóan kikerülte az őröket. És ha egy ember át tud hatolni a gyűrűn, akkor mások is megtehetik.
Újra meg kellene kettőznöm az őrséget
, gondolta keserűen.
Kétszer annyi embert elvesztegetni, olyan embereket, akiknek a Falon kellene járőrözniük.

A szekerek folytatták lassú vonulásukat dél felé, át a fagyott sármezőn és a hófúváson. Egy mérfölddel később rátaláltak a második arcra, ezt egy öreg gesztenyefára vésték egy jeges vizű patak mellett, ahol szemmel tarthatta a régi deszkahidat.

– Kétszer annyi probléma – jelentette be komoran Bánatos Edd.

A csontvázszerű fán egyetlen levél sem maradt, de a csupasz, barna ágak mégsem voltak üresek. Az egyiken holló gubbasztott, tollait felborzolta a hideg elleni védekezésül. Amikor megpillantotta Jont, széttárta a szárnyát, és felrikoltott. A parancsnok felemelte az öklét, és füttyentett, mire a madár hangos „kukorica, kukorica, kukorica” rikoltásokkal leszállta karjára.

– Kukorica a szabad népnek – mondta Jon. – Nem neked. – Azon elmélkedett, hogy talán már a tél beállta előtt rá fognak fanyalodni a hollóhúsra.

Ezzel a szekereken ülő testvérek is tisztában voltak, Jon nagyon jól tudta. Senki nem mondta ki hangosan, de a tekintetükkel üzentek. Mance Rayder egyszer azt mondta, a legtöbb térdeplő birka.

– Egyetlen kutya is elég egy birkanyáj tereléséhez – állította a Falon Túli Király –, de a szabad nép... nos, közülük némelyik árnyékmacska, némelyik kődarab. Az egyik oda megy, ahová akar, és darabokra tépi a kutyáidat, a másik meg sem mozdul, csak ha belerúgsz.

Ám úgy tűnt, sem az árnyékmacskák, sem a kövek nem voltak hajlandók megválni isteneiktől, akikhez egész életükben imádkoztak, csak hogy egy új és ismeretlen előtt hajlongjanak.

Vakondvárostól északra találkoztak a harmadik figyelővel, melyet

a falu szélét jelző hatalmas tölgyfába faragtak. A mélyen ülő szempár a királyi utat figyelte.
Nem egy barátságos arc,
állapította meg Jon. Az arcok, amelyeket az Elsők és az erdő gyermekei a varsafákba véstek korokkal ezelőtt, gyakran viseltek szigorú és vad vonásokat, de ez a vén tölgyfa különösen dühösnek tűnt, mintha bármelyik pillanatban kész lenne kitépni a gyökereit a földből, és utánuk vetni magát.
A sebei olyan frissek, mint azoké az embereké, akik kifaragták

Vakondváros nagyobb település volt, mint amekkorának látszott, mert jó része a föld alatt terült el, védve a hidegtől és a hótól. A vadak érkezése óta ez még inkább így volt. Thenn Magnarja felgyújtotta az egész falut, amikor a Fekete Vár felé menet elhaladt erre, és a felszínen csak elszenesedett gerendák és megégett kövek látszottak... ám a fagyott föld alatt a termek, alagutak és mély pincék megmaradtak, és a szabad nép itt talált menedékre, összetömörülve, akár a falunak nevet adó vakondok.

A szekerek félkör alakban álltak meg a település egykori kovácsműhelye előtt. A közelben kipirult arcú gyerekek hóvárat építettek, de a fekete köpenyes testvérek láttán szétrebbentek, eltűntek a lyukakban. Néhány pillanattal később sorban előbukkantak a felnőttek. Jött velük a szag is, a mosdatlan testek és a koszos ruha, a vizelet és a széklet bűze. Jon látta, hogy az egyik embere elhúzza az orrát, és mond valamit a társának.
Biztosan valami tréfa a szabadság illatáról,
gondolta. Testvérei közül túl sokan gúnyolódtak a vakondvárosi vadak szagán.

Primitív gondolkodás.
A szabad nép semmiben sem különbözött az Éjjeli őrség tagjaitól; némelyek tiszták voltak, mások koszosak, de a legtöbben néha ilyenek, néha olyanok. Ez a szag természetes velejárója volt a száz lakosra méretezett alagutakban és föld alatti termekben összezsúfolódott ezer embernek.

A vadak már korábban is eljárták ezt a táncot. Hangtalanul felsorakoztak a szekerek mögött. Minden férfira három nő jutott, és sok volt a gyermek is – sápadt, csontos kölykök kapaszkodtak anyjuk szoknyájába. Jon nagyon kevés karon ülő csecsemőt látott.
Az egészen kicsik nem bírták ki a menetelést,
jött rá,
akik pedig túlélték a csatát
,
a király fogolytáborában haltak meg.

A harcosok sokkal jobb állapotban voltak. Háromszáz fegyverforgató, állította Justin Massey a megbeszélésen. Harwood Fell megszámolta őket.
És vannak lándzsaasszonyok is, ötvenen, hatvanan
,
talán
százan.
Jon tudta, hogy Fell a sebesülteket is beleszámolta. Ő is látott vagy tucatnyit – mankóval jöttek, üres ruhaujjal vagy hiányzó kézfejjel, fél szemmel vagy arccal, egy láb nélküli férfit pedig két barátja cipelt. És mindegyikük csontig soványodott, arcuk elszürkült.
Megtört emberek,
gondolta.
Nemcsak a lidércek lehetnek élőhalottak.

Azonban nem minden harcos hagyta el magát. Fél tucat thenn bronz pikkelypáncélban csoportosult az egyik lépcső mellett; komoran figyeltek, meg sem próbáltak csatlakozni a többiekhez. Jon a régi kovácsműhely romjai közt észrevett egy megtermett, kopasz férfit, akiben felismerte Hallecket, Kutyafejű Harma testvérét. Harma disznói viszont sehol sem voltak.
Nem kétséges
,
megették őket.
Látott két prémekbe öltözött szarulábút is, akik a hóban sem húztak lábbelit, és soványságuk ellenére is ádáznak tűntek.
A bárányok közt még mindig vannak farkasok.

Val is emlékeztette erre, amikor legutóbb nála járt.

– A szabad nép és a térdeplők nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra, Havas Jon. A férfiak férfiak, az asszonyok asszonyok, nem számít, a Fal melyik oldalán születtek. Jó emberek és rosszak, hősök és gonosztevők, becsületesek, hazugok, gyávák, kegyetlenek... sokfélék vagyunk, ahogy ti is.

Nem tévedett.
A lényeg az volt, hogy meg tudja különböztetni őket, elválassza a birkákat a kecskéktől.

A fekete testvérek megkezdték az ételosztást. Kemény, sózott marhahúst hoztak, szárított tőkehalat, babot, fehér– és sárgarépát, zsákokban árpa- és búzalisztet, ecetes lében eltett tojást, néhány hordó hagymát és almát.

– Kaphatsz hagymát vagy almát – mondta Szőrös Hal egy asszonynak –, de mindkettőt nem. Válassz!

A nő szemlátomást nem értette.

– Mindegyikből kettőre van szükségem, nekem és a fiamnak. Beteg szegény, de egy almától biztosan jobban lenne.

Hal a fejét rázta.

– Ide kell jönnie a saját almájáért vagy a hagymájáért. Mindkettőt nem lehet! Ez vonatkozik rád is. Szóval alma vagy hagyma? Gyorsan, sokan állnak mögötted!

– Alma. – A nő megkapta az almáját, egy apró, ráncos és kiszáradt gyümölcsöt

– Mozogj már, asszony! – kiáltotta egy férfi a sorból. – Hideg van idekint!

Hal Jonra nézett, a parancsnok megrázta a fejét. Nemsokára kifogynak az almából. Ha most mindenkinek kettőt adnak, a később érkezőknek nem jut