Sárkányok tánca (33 page)

– Ha elfoglalom Rémvárat, ő is az enyém lesz.

– Vagyis kitartasz a támadás terve mellett?

– A dicső Havas nagyúr tanácsai ellenére? Igen. Horpe és Massey becsvágyó emberek, de nem tévednek. Nem ülhetek tétlenül, amíg Roose Bolton csillaga emelkedőben van, az enyém pedig halványul. Le kell csapnom, és megmutatnom Északnak, hogy még mindig számolni kell velem.

– Manderly férfisellője nem volt a zászlók között, melyeket Melisandre úrnő a lángokban látott – mondta Jon. – Ha a tiéd lenne Fehérrév és Wyman nagyúr lovagjai...

– A
ha
az ostobák szava. Davos nem küldött üzenetet, talán el sem ért Fehérrévig. Arnolf Karstark azt írja, heves viharok dúltak a Keskeny-tengeren. Akárhogy is, nincs időm gyászolni, sem Túl-Kövér nagyúr válaszára várni. Fehérrévet elveszettnek kell tekintenem. Ha Deres fia nem áll mellém, csak abban reménykedhetek, hogy harcban foglalom el Északot, ám ehhez a bátyám módszerét kell alkalmaznom. Halálos csapást kell mérnem ellenségeimre, mielőtt egyáltalán megtudják, hogy ott vagyok.

Jon rájött, hogy hiába beszél. Stannis elfoglalja Rémvárat, vagy meghal a próbálkozás közben.
Az Éjjeli őrség nem avatkozik be,
mondta egy hang, amire egy másik felelt:
Stannis a birodalomért harcol, a vasemberek csak a zsákmányért és a pusztításért.
– Felség, én tudom, hol találhatnál még embereket. Add nekem a vadakat, én pedig örömmel megmondom, hol és hogyan.

– Odaadtam Zörgővértet, elégedj meg vele.

– Az összesre szükségem van.

– A felesküdött testvéreid némelyike azt akarja elhitetni velem, hogy félig magad is vad vagy. Igaz ez?

– Számodra ők csak egy feláldozható csürhe. A Falon jobb hasznukat tudnám venni. Add nekem őket, hogy azt kezdjek velük, amit akarok, és cserébe megmutatom, hol remélhetsz győzelmet... és további embereket.

Stannis megdörzsölte a tarkóját.

– Úgy alkudozol, akár egy kofa a tőkehalra, Havas nagyúr. Ned Stark halaskofát nemzett volna? Hány emberről van szó?

– Kétezerről, talán háromról.

– Háromezer? Miféle emberek azok?

– Büszkék. Szegények. Érzékenyek, ha a becsületükről van szó, de ádáz harcosok.

– Remélem, ez nem valami fattyútrükk. Elcserélek-e háromszáz harcost háromezerre? Persze nem vagyok teljesen bolond. Ha itt hagyom neked a lányt is, szavadat adod, hogy vigyázol a mi kis hercegnőnkre?

Ő nem hercegnő.

– Ahogy kívánod, felség.

– Tetessek veled esküt egy fa előtt?

– Nem szükséges. –
Most gúnyolódik
? Stannisnél nehéz volt megállapítani.

– Rendben. Tehát hol vannak azok az emberek?

– Itt találod őket. – Jon megégett kezével a térképre mutatott, az Adománytól délre és a királyi úttól nyugatra elterülő vidékre.

– A hegyekben? – kérdezte gyanakodva Stannis. – Nem látok várakat jelölve, sem utakat, városokat, falvakat.

– Atyám gyakran mondta, a térkép nem maga a föld. A hegység völgyeiben és fennsíkjain évezredek óta élnek emberek, a klánfőnökeik vezetése alatt. Ti kis uracskáknak mondanátok őket, bár ők nem osztogatnak maguk között címeket. A klánok bajnokai hatalmas, kétkezes karddal harcolnak, a közemberek pedig parittyával vagy hegyi kőrisből készített husánggal. Hogy úgy mondjam, elég civakodós népség. Amikor nem egymással harcolnak, az állataikat gondozzák, halásznak a Jég-öbölben, és a világ legszívósabb lovait tenyésztik.

– És úgy gondolod, hajlandóak lesznek értem harcolni?

– Ha megkéred őket.

– Miért könyörögnék olyasmiért, ami jár?

–
Kérést
mondtam, nem
könyörgést.
– Jon visszahúzta a kezét. – Az üzenetküldés nem járható út, felségednek szémélyesen kell odamennie. Egyél a kenyerükből és a sójukból, igyál a sörükből, hallgasd meg a dudásaikat, dicsérd lányaik szépségét, és megkapod a kardjukat. A klánok nem láttak királyt, mióta Torrhen Stark térdet hajtott. A látogatásod nagy megtiszteltetés lesz számukra. Ha
megparancsolod,
hogy harcoljanak érted, csak egymásra néznek, és azt mondják: „Ki ez az ember? Az én királyom biztosan nem.”

– Hány klánról beszélsz?

– Nagyjából két tucat. Flint Wull, Norrey, Liddle... nyerd meg az Öreg Flintet és a
Nagy Csöbört, a többiek követik őket.

– Nagy
Csöbör?

– A Wullok feje. Neki van a legnagyobb hasa a hegyvidéken, és a legtöbb embere. A Wullok a Jég-öbölben halásznak, és azzal ijesztgetik a gyermekeiket, hogy ha nem viselkednek jól, a vasemberek elrabolják őket. Azonban ahhoz, hogy találkozz velük, át kell kelned a Norrey-k földjén, ők élnek legközelebb az Adományhoz, és mindig is jó barátságban álltak az őrséggel. Adhatok vezetőt.

– Adhatsz? – Stannis figyelmét semmi nem kerülte el – Vagy adsz is?

– Adok. Szükséged lesz rá, és néhány biztos lábú hegyi pónira is. Az ösvények odafent nem többek kecskecsapásoknál.

– Kecskecsapások? – A király szeme összeszűkült. – Én gyors helyváltoztatásról beszélek, te pedig
kecskecsapásokkal
vesztegetnéd az időmet?

– Amikor az Ifjú Sárkány meghódította Dorne-t, egy kecskecsapáson kerülte el a Csontút őrtornyait.

– Ismerem a mesét, de Daeron túl nagy jelentőséget tulajdonított neki dicsekvéstől hemzsegő könyvében. Azt a háborút a hajók nyerték meg, nem a kecskecsapások. Tölgyököl megostromolta Palánkvárost, és felhajózott a Zöldvér feléig, miközben a dorne-i sereg a Herceg-hágónál harcolt. – Stannis ujjával a térképre koppintott. – Ezek a hegyi urak nem fogják akadályozni az áthaladásomat?

– Legfeljebb lakomákkal. Mindegyik megpróbálja felülmúlni a többieket vendégszeretetben. Nemes atyám egyszer azt mondta, soha nem evett feleolyan jót sem, mint amikor meglátogatta a klánokat.

– Azt hiszem, háromezer emberért elviselek némi dudálást és zabkását – mondta a király, bár a hangja éppen az ellenkezőjéről árulkodott.

Jon Melisandréhoz fordult

– Egy baráti figyelmeztetés, úrnőm. A hegyek között erősek az ősi istenek. A klánok tagjai nem tűrik el, hogy sértegessék a szívfájukat.

A papnőt ez láthatóan szórakoztatta.

– Nem kell félned, Havas Jon, nem okozok gondot a hegyi barbároknak és sötét isteneiknek. Az én helyem itt van veled és bátor testvéreiddel.

Jon ezt szerette volna a legkevésbé, de mielőtt tiltakozhatott volna, a király megszólalt:

– Te hová vezetnéd ezeket a rettenthetetlen harcosokat, ha nem Rémvár ellen?

Jon lenézett a térképre.

– Erdőmélyére. – Rábökött az ujjával. – Ha Bolton harcba akar szállni a vasemberekkel, neked is azt kell tenned. Erdőmélye földből és cölöpökből emelt erőd egy sűrű erdő közepén, könnyű észrevétlenül megközelíteni. Egy
cölöpvár,
amit földsánc és cölöpkerítés véd. Elismerem, a hegyeken át lassú lesz az út, de a sereged ott észrevétlenül mozoghat, és szinte Erdőmélye kapujánál bukkanhat elő.

Stannis az állát vakargatta.

– Balon Greyjoy első lázadásánál tengeren győztem le a vasembereket, ahol a legádázabb ellenfelek. Szárazföldön, ha sikerül meglepnem őket... lehetséges. Legyőztem a vadakat és a Falon Túli Királyukat. Ha vereséget mérek a vasemberekre is, Észak tudni fogja, hogy újra van királya.

Nekem pedig lesz ezer vadam,
gondolta Jon,
miközben feleannyit sem tudok etetni.

Tyrion

A
Szende Szűz
úgy haladt előre a ködben, ahogy egy vak ember tapogatózik a számára ismeretlen folyosón.

Lemore septa imádkozott. A köd eltompította hangját, amely így erőtlennek és halknak tűnt. Griff a fedélzeten járkált, páncélja halkan csilingelt farkasbőr köpenye alatt. Időnként megérintette a kardját, mintha meg akarna győződni róla, hogy még mindig ott lóg az oldalán. Kacsamezei Rolly a jobb oldali csáklyát kezelte, Yandry a bal oldalit. Ysillának jutott a kormányrúd.

– Nem tetszik ez a hely – mormolta Félmester Haldon.

– Félsz egy kis ködtől? – gúnyolódott Tyrion, bár igazából ez nem csak egy kis köd volt. A
Szende Szűz
orrában Ifjú Griff állt a harmadik csáklyával, hogy szükség esetén elmanőverezze a hajót a ködből előbukkanó akadályok útjából. Elöl és hátul lámpások égtek, de a köd olyan sűrű volt, hogy a törpe a hajó közepéről csak egy apró fénypontot látott mindkét irányban. Az ő feladata volt, hogy felügyeljen a parázstartóra, és gondoskodjon róla, hogy ne aludjon ki a tűz.

– Ez nem közönséges köd, Hegyi Hugor – mondta Ysilla. – Varázslattól bűzlik, és ezt te is éreznéd, ha lenne orrod. Sok utazó veszett el itt, dereglyék, kalózhajók és nagy folyami gályák egyaránt. Csak tévelyegtek céltalanul a ködben, keresték a napot, melyet nem találhattak meg, amíg az őrület vagy az éhség el nem vitte a legénységet. A levegő tele van nyughatatlan szellemekkel, a víz pedig szenvedő lelkekkel.

– Ott is van egy – mutatta Tyrion. A jobb oldalon, a zavaros mélységből akkora kőkéz nyúlt fel, amely könnyedén összeroppanthatta volna a hajót. Csak a két ujj legteteje érintette a felszínt, de ahogy a
Szende Szűz
elhaladt mellette, jól látta a kéz többi részét a víz alatt, es a felfelé tekintő, sápadt arcot. Bár könnyed hangon beszélt, nagyon is kényelmetlenül érezte magát. Ez valóban rossz hely volt, kétségbeeséstől és haláltól bűzlött.
Ysilla nem téved. Ez a köd nem természetes.
Valami gonosz növekedett itt a vízben, és a levegőt is megrontotta.
Nem csoda
,
hogy a kőemberek megőrültek.

– Nem kellene gúnyolódnod – figyelmeztette Ysilla. – A suttogó holtak gyűlölnek mindent, ami meleg és élő, és mindig keresik az újabb elkárhozott lelkeket.

– Kétlem, hogy lenne halotti leplük az én méretemben. – A törpe megpiszkálta a széndarabokat.

– A gyűlölet feleannyira sem mozgatja a kőembereket, mint az éhség. – Félmester Haldon sárga kendőt kötött a szája és az orra elé, amely elfojtotta a hangját. – Értelmes ember nem eszik meg semmit, ami a ködben terem. Volantis triarkái egy évben háromszor felküldenek a folyón egy készletekkel teli gályát, de a segélyhajók gyakran késnek, és időnként több éhes szájat hoznak, mint ennivalót.

– A folyóban biztos vannak halak – szólt közbe Ifjú Griff.

– Én nem ennék olyan halat, amit innen fogtak ki – felelte Ysilla.

– Nem én!

– A ködöt sem tanácsos belélegezni – tette hozzá Haldon. – Garin Átka terjeng a levegőben.

Csak úgy tudom elkerülni a köd belélegzését
,
ha egyáltalán nem lélegzem.

– Garin Átka csupán szürkehám – mondta Tyrion. Az átkot gyakran lehetett látni gyermekeken, különösen a hűvös, nedves éghajlaton élőkön. A fertőzött hús keménnyé vált, megcsontosodott és kirepedezett, bár a törpe valahol olvasta, hogy a szürkehám terjedését meg lehet állítani citromos, mustáros borogatással, valamint perzselően forró fürdővel (a mesterek szerint), vagy imával, áldozattal és böjttel (a septonok szerint). A betegség egy idő után távozott, maga után hagyva eltorzult, ám élő áldozatát. A mesterek és septonok abban egyetértettek, hogy a szürkehámmal megjelölt gyermekeket soha nem érinti a kór sokkal ritkább, halálos formája, sem félelmetes unokatestvére, a szürkeragály. – Állítólag a nyirkosság okozza. Ártalmas nedvek a levegőben, nem átok.

– A hódítók egyiket sem hitték, Hegyi Hugor – mondta Ysilla.

– Volantis és Valyria emberei aranyketrecbe zárták Garint, és csak gúnyolódtak rajta, amikor az Anyához fohászkodott, hogy sújtson le rájuk. Ám az éjszaka folyamán kiöntött a víz, elnyelte őket, és attól a naptól fogva nincs nyugvásuk. Még mindig ott vannak a viz alatt, Ők, akik egykor a tűz urai voltak. Hideg leheletük felemelkedik az iszapból, az hozza létre a ködöt, a húsuk pedig ugyanolyan kérgessé vált, mint a szivük.

Tyrion orrcsonkja rettenetesen viszketett. Megvakarta.
Az öregasszonynak igaza lehet. Valami nincs rendben ezzel a hellyel. Mintha megint az árnyékszékben lennék, és apám halálát nézném.
Ő is megőrült volna, ha ebben a szürke, zavaros levesben kell eltöltenie a napjait, miközben a húsa és a csontjai lassan kővé válnak.

Ifjú Griff szemlátomást nem osztozott nyugtalanságában.

– Hadd jöjjenek csak, majd megmutatjuk nekik, miből vagyunk!

– Vérből és csontból, az Atya és az Anya képmására – felelte Lemore septa. – És megkérlek, hagyd abba a beképzelt hencegést. A kevélység szörnyű bűn. A kőemberek is kevélyek voltak, és mindőjük közül a Leples Nagyúr a legkevélyebb.

Az izzó széndarabok hője pírt varázsolt Tyrion arcára.

– Létezik egyáltalán ez a Leples Nagyúr, vagy csak valami mese?

– A Leples Nagyúr Garin ideje óta uralja a ködöt – mondta Yandry. – Némelyek azt állítják, maga Garin az, aki kikelt víz alatti sírjából.

– A holtak nem élednek fel – szögezte le Félmester Haldon –, és senki nem él ezer évig. Igen, valóban létezik a Leples Nagyúr. Volt már belőle vagy tucatnyi. Amikor az egyik meghal, újabb veszi át a helyét. A mostani egy kalóz a Baziliszkusz-szigetekről, aki azt hitte, a Rhoyne gazdagabb zsákmányt kínál, mint a Nyár-tenger.

– Ezt én is hallottam – bólintott Kacsa –, de van egy másik mese, ami jobban tetszik. Eszerint ő nem olyan, mint a többi kőember, mert eredetileg szobor volt, amíg egy szürke asszony elő nem bukkant a ködből, és jéghideg ajkával meg nem csókolta.

–
Elég!
– mordult fel Griff. – Maradjatok már csendben!

Lemore septa hirtelen felszisszent.

– Mi volt ez?

– Hol? – Tyrion nem látott semmit csak a ködöt.

– Valami mozgott, láttam fodrozódni a vizet.

– Egy teknős – jelentette be vidáman a herceg. – Egy hatalmas roppantó. – Előrenyúlt a csáklyával, és ellökte magukat egy magasra tornyosuló, zöld obeliszktől.

A köd hidegen és nedvesen telepedett rájuk. A szürkeségből egy elsüllyedt templom bontakozott ki, ahogy Yandry és Kacsa a csáklyájuknak feszülve végigsétáltak a hajó hosszában, továbblendítve a dereglyét. Elhaladtak egy márványlépcső mellett, amely a mocsárból kígyózott felfelé, és a levegőben ért véget. Mögötte újabb formák bontakoztak ki: ledőlt tornyok, fejetlen szobrok, hatalmas fák, melyek gyökérzete még a hajónál is nagyobb volt.

– Ez volt a folyó leggyönyörűbb és leggazdagabb települése – mondta Yandry. – Chroyane, a fesztiválok városa.

Túl gazdag,
gondolta Tyrion,
és túl gyönyörű. Soha nem bölcs dolog megkísérteni a sárkányokat.
Körülvette őket a vízbe fúlt város. Valami elrepült a fejük felett, sápadt, bőrrel borított szárnyak kavarták a ködöt. A törpe a nyakát tekergetve próbálta szemügyre venni, de a lény ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy megjelent.

Nem sokkal később fényt pillantottak meg.

– Hajó! – szállt a kiáltás tompán a víz fölött. – Ki vagy?

–
Szende Szűz! –
kiáltotta vissza Yandry.

–
Jégmadár!
Le vagy fel?

– Le. Bőrök és méz, sör és faggyú!

– Fel! Kések és tűk, csipke és vászon, fűszeres bor!

– Mi hír Volantisból? – kérdezte Yandry.

– Háború jön! – hangzott a felelet.

– Hol? – kiáltott most Griff. – Mikor?

– Év vége felé! Nyessos és Malaquo szövetkeztek, és az elefántok csíkosak lettek! – A hang egyre halkabbá vált, ahogy a másik hajó eltávolodott tőlük. Figyelték, amint a fénye megremeg, majd teljesen eltűnik.

– Bölcs dolog kiabálni a ködben ismeretlen hajóknak? – kérdezte Tyrion. – Mi lett volna, ha kalózok? – Eddig szerencsés útjuk volt, háborítatlanul keltek át az éjszakai Tőr-tavon, senki nem látta és nem bántotta őket. Kacsa egyszer megpillantott egy hajót, és határozottan állította, hogy Mosdatlan Urdóé, azonban a
Szende Szűz
jó szelet kapott, és Urdo – ha ő volt egyáltalán – semmi érdeklődést nem mutatott irántuk.

– A kalózok nem hajóznak be a Bánatba – mondta Yandry.

– Csíkos elefántok? – mormolta Griff. – Mit jelenthet ez? Nyessos és Malaquo? Illyrio eleget fizetett Nyessosnak, hogy akár nyolcszor is megvásárolja.

– Aranyban vagy sajtban? – kérdezte Tyrion.

Griff haragosan meredt rá.

– Hacsak a következő elmés megjegyzéseddel nem vagy képes szétoszlatni ezt a ködöt, akkor tartsd meg magadnak!

Igenis, atyám,
mondta ki majdnem hangosan a törpe.
Csendben leszek, köszönöm.
Nem ismerte a volantisiakat, de úgy tűnt számára, az elefántoknak és a tigriseknek minden okuk megvan a szövetkezésre, ha sárkányokkal állnak szemben.
A sajtkereskedő talán rosszul mérte fel a helyzetet. Arannyal megvásárolhatsz egy embert, de csak a vér és az acél biztosíthatja, hogy hűséges is maradjon.

Újra megpiszkálta a széndarabokat, és egy kicsit meg is fújta, hogy jobban izzanak.
Gyűlölöm ezt az egészet. Gyűlölöm a ködöt. Gyűlölöm ezt a helyet, és Griffet sem zártam a szívembe.
Tyrion megőrizte az Illyrio kertjében szedett mérges gombákat, és bizonyos napokon nagy volt a kísértés, hogy belecsempéssze Griff ételébe. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy Griffet csak nagyon ritkán látta enni.

Kacsa és Yandry nekifeszültek a csáklyáknak, Ysilla elfordította a kormányrudat. Ifjú Griff eltaszította a
Szende Szüzet
egy leomlott toronytól, melynek ablakai vak, fekete szemekként meredtek rájuk. A hajó vitorlája elnehezülve lógott az árbocról. A víz egyre mélyebbé vált a törzs alatt, míg végül már a csáklyák sem érték el a folyó fenekét, az áramlat azonban vitte őket tovább, amíg...

Tyrion csak annyit látott, hogy valami hatalmas, zömök és baljóslatú dolog emelkedik ki a vízből. Először azt hitte, valamilyen domb tornyosul egy erdős sziget fölé, vagy egy mohával és páfrányokkal benőtt, kolosszális szikla az. Ám ahogy a
Szende Szűz
közelebb ért, az alakja is kivehetőbbé vált. A víz partján rothadó, növényzettel benőtt, fából épült erőd állt. Karcsú tornyok nőttek ki belőle, némelyik kettétört, akár egy dárda nyele, másoknak a teteje hiányzott, vakon törtek az ég felé. Folyosók és galériák bukkantak elő, majd tűntek el, kecses támpillérekkel, finoman megmunkált boltívekkel, bordázott oszlopokkal, teraszokkal és lugasokkal.

Az egész romos volt, elhagyatott, elfeledett.

A szürke moha itt vastagon tenyészett, nagy foltokban borította a lezuhant köveket, és körbenőtte a tornyokat. Az ablakokon fekete indák tekergőztek ki és be, át az ajtókon és a boltíveken, tél a magas kőfalak oldalán. A köd a palota háromnegyed részét elfedte, de ami látszott, az bőven elegendő volt Tyrionnak ahhoz, hogy tudja: ez az erőd tízszer akkora lehetett, mint a Vörös Torony, és százszor olyan csodálatos. Már tudta, hol van.

– A Szerelem Palotája – suttogta halkan.

– Ez volt a rhoyne-i neve – bólintott Félmester Haldon –, de ezer éve már csak a Bánat Palotájának hívják.

A rom szomorú látványt nyújtott, de még szomorúbb volt tudni, mi művelte ezt vele.
Egykor ezt a helyet nevetés töltötte be,
gondolta Tyrion.
Virágoktól pompázó kertek sorakoztak itt, a kutak vize aranylóan csillogott a napsütésben. Szerelmesek léptei visszhangoztak a folyosókon, és a beszakadt kupola alatt házasságok ezreit pecsételték meg csókkal
Gondolatai ismét Tysha felé fordultak, aki oly rövid ideig volt a felesége.
Jaime volt,
jutott eszébe keserűen.
A saját vérem, az én nagy, erős bátyám. Amikor kicsi voltam, játékokat hozott nekem, hordóabroncsokat, fakockákat és faragott oroszlánokat. Tőle kaptam az első pónimat, és meg is tanított lovagolni rajta. Amikor azt mondta, megvett téged nekem, egy pillanatig sem kételkedtem a szavában. Miért is tettem volna? Ő volt Jaime, te pedig csak egy lány, aki eljátszotta a szerepét. Ettől tartottam már kezdettől fogva, attól a pillanattól, hogy először rám mosolyogtál, és engedted, hogy megérintsem a kezed. A saját apám sem szeretett. Te miért tetted volna, ha nem aranyért?

A köd hosszú, szürke ujjain át ismét hallotta a számszeríj húrjának mély pendülését, Tywin nagyúr mordulását, ahogy a vessző eltalálta a hasa alatt, a farpofák csattanását a kövön, ahogy visszaesett az árnyékszékre és meghalt. „Ahová a szajhák mennek”, ezt mondta.
És az hol van?
Tyrion szerette volna megkérdezni tőle.
Hová ment Tysha, apám?

– Meddig kell még elviselnünk ezt a ködöt?

– Még egy óra, és magunk mögött hagyjuk a Bánatot – felelte Félmester Haldon. – Onnan már kényelmes csónakázás lesz, a Rhoyne minden kanyarulatánál falvak várnak minket, gyümölcsös kertekkel, szőlőkkel, érett gabonamezőkkel. A folyón halászok, a fogadókban forró fürdő és édes borok. Selhorys, Valysar és Volon Therys fallal körülvett városok, olyan nagyok, hogy akár a Hét Királyságban is lehetnének. Azt hiszem, én...

– Fény előttünk! – szóit hátra figyelmeztetően Ifjú Griff.