Sárkányok tánca (37 page)

Akárcsak Ralf A prémek alatt teljesen meztelen volt, teste lázban égett, sápadt és felpuffadt bőrét gennyedző fekélyek és kelések borítottak. Arca eltorzult, fejének egyik fele groteszk módon feldagadt, nyakát vastagon borította a vér. Egyik karja fatörzsnyire puffadt, és fehér férgek hemzsegtek rajta. Láthatóan napok óta nem mosdatta meg senki. Szeméből váladék csorgott, szakálla megkeményedett a rászáradt hányadéktól.

– Mi történt vele? – kérdezte Bűzös.

– Éppen a mellvéden volt, amikor az egyik lápi ördög eltalálta egy nyílvesszővel. Csak megkarcolta, de... ezek megmérgezik a nyilaikat, szarba és még rosszabb dolgokba dugják a nyílhegyeket. Azonnal forró bort öntöttünk a sebre, de nem használt semmit.

Ezzel itt nem tárgyalhatok.

– Öld meg! – utasította Bűzös az őrt. – Már nincs magánál, csupa vér, és a férgek is ellepték.

A férfi döbbenten meredt rá.

– A kapitány őt tette meg parancsnoknak!

– Egy döglődő lovat is megölsz.

– Miféle lovat? Sosem volt lovam.

Nekem igen.
Rátörtek az emlékek. Mosoly rémült nyerítése szinte már emberinek tűnt. Lángoló sörénnyel ágaskodott két lábra, szinte eszét vesztette a fájdalomtól, patáival vadul kapálózott.
Nem
,
nem! Nem az enyém, nem volt az enyém, Bűzösnek sosem volt lova!

– Majd én elintézem. – Bűzös felkapta Ralf Kenning kardját. Még minidig volt elég ujja a markolat megszorításához. Amikor a kard hegyét a szalmán fekvő torkához illesztette, a bőr szétnyílt, a sebből fekete vér és sárga genny tört elő. Kenning vadul megrándult, majd végül elcsendesedett. Borzalmas bűz árasztotta el a szobát. Bűzös a lépcső felé menekült A levegő ott nyirkos és hideg volt, de jóval tisztább a bentinél. A vasember utánabotorkált, falfehér arccal próbálta visszatartani öklendezését. Bűzös megragadta a karját.

– Ki a helyettes? Hol vannak a többiek?

– Odafent a mellvéden, vagy a nagyteremben. Alszanak, isznak. Odavezethetlek.

– Ne vesztegessük az időt! – Ramsay mindössze egy napot adott neki.

A nagyterem sötét kőcsarnok volt, magas mennyezetű és huzatos, tele gomolygó füsttel, a falakat fakószínű zuzmó nőtte be. A hosszú évek használatától elfeketedett tűzgödörben erőtlen tőzegtűz égett. A helyiséget betöltötte egy hosszú, kőből faragott asztal, talán már évszázadok óta állhatott ott.
Itt ültem én is, amikor utoljára itt jártam,
emlékezett vissza.
Robb ült az asztalfőn, jobbján a Nagyhordóval, a balján Roose Boltonnal. A Gloverek Helman Tallhart mellett foglaltak helyet, velük szemben Karstark a fiaival

Most két tucat vasember ivott az asztalnál. Néhányan felnéztek rá tompa, ködös tekintetükkel, amikor belépett, a többiek ügyet sem vetettek rá. Senkit nem ismert közülük. Néhányan ezüst tőkehalat formázó csattal fogták össze köpenyüket. A Coddokat a Vas-szigeteken nem tartották sokra; a férfiak állítólag gyávák voltak, és tolvajok, a nők pedig saját apjukkal és testvéreikkel háltak. Nem lepte meg, hogy a nagybátyja pont őket hagyta hátra, amikor a Vasflotta hazaindult.
Ez sokkal könnyebbé teszi a feladatomat.

– Ralf Kenning halott – jelentette be. – Ki itt a parancsnok?

A férfiak üres tekintettel meredtek rá. Valaki felnevetett, egy másik kiköpött. Végül az egyik Codd válaszolt.

– Ki kérdi?

– Balon nagyúr fia. –
Bűzös, a nevem Bűzös, rímel arra, hogy hűvös.
– Ramsay Bolton, Szarverdő és Rémvár urának utasítására jöttem, aki foglyul ejtett Deresben. A serege tőletek északra várakozik, az apjáé pedig délre, de Ramsay nagyúr hajlandó könyörületet mutatni, ha átadjátok neki a Cailin-árkot még naplemente előtt. – Előhúzta a levelet, amit adtak neki, és odadobta az asztalra.

Az egyik vasember felvette, megfordította, és megpiszkálgatta a rózsaszín pecsétet.

– Pergamen – szólalt meg néhány pillanat múltán. – Mire jó ez? Nekünk sajtra és húsra van szükségünk.

– Talán acélt akartál mondani – mondta a mellette ülő, szürke szakállú férfi, akinek az egyik karja csonkban végződött. – Kardokat és fejszéket. Meg persze íjakat, vagy száz darabot, emberekkel együtt, akik kilövik a nyílvesszőket.

– A vas szülöttei nem adják meg magukat! – szögezte le egy harmadik hang.

– Ezt közöld apámmal. Balon nagyúr térdet hajtott, amikor Robert áttörte a falát, máskülönben meghalt volna. Veletek is ugyanez lesz, ha nem adjátok meg magatokat. – A pergamenre mutatott. – Törjétek fel a pecsétet, és olvassátok el, mi van benne. Ez nem holmi fortély, Ramsay nagyúr a saját kezével írta. Ha átadjátok a kardotokat, és velem jöttök, kaptok rendes ételt, és háborítatlanul elvonulhattok

Kövespartra, ahol kereshettek egy hajót, amelyik hazavisz titeket. Máskülönben meghaltok.

– Ez fenyegetés akar lenni? – Az egyik Codd felállt. Hatalmas termetű férfi volt kidülledő szemmel, széles szájjal és halottfehér bőrrel. Úgy nézett ki, mintha az apja annak idején egy halat ejtett volna teherbe, de hosszúkardot viselt. – Dagon Codd nem adja meg magát senkinek!

Ne, kérlek, hallgatnod kell rám!
A gondolat, hogy mit tesz vele Ramsay, amennyiben a helyőrség kapitulációjának híre nélkül tér vissza a táborba, kis híján elég volt hozzá, hogy a nadrágjába vizeljen.
Bűzös, Bűzös
,
rímel arra, hogy dühös.

– Ez a válaszotok? – Saját maga számára is sután csengtek a szavai. – Ez a tőkehal beszél mindőtök nevében?

Az őr, aki idekísérte, már korántsem volt olyan magabiztos.

– Victarion azt az utasítást adta, hogy tartsuk a várat, a saját fülemmel hallottam.
Tartsatok ki, amíg visszatérek,
ezt mondta Kenningnek.

– Úgy van – bólintott a félkezű. – Ezt mondta. El kellett mennie a királyválasztó gyűlésre, de megesküdött, hogy visszajön, homlokán az uszadékfa koronával és ezer emberrel.

– A nagybátyám soha nem jön vissza – közölte Bűzös. – A királyválasztáson a bátyját, Euront koronázták meg, és a Varjúszeműnek más háborúkat kell megvívnia. Azt hiszitek, a nagybátyám tart benneteket valamire? Tévedtek. Titeket hagyott hátra meghalni. Ugyanúgy szabadult meg tőletek, ahogy a csizmájára tapadt sarat kaparja le, amikor partra száll.

Szavai elérték a kívánt hatást. Látta a szemükben, ahogy egymásra néztek, ahogy összevonták a szemöldöküket kupáik felett.
Mindannyian féltek, hogy sorsukra hagyták őket, de én kellettem, hogy a félelem bizonyosságba forduljon,
ők nem a híres kapitányok leszármazottai, nem is a Vas-szigetek nagy házainak sarjai, csupán alattvalók és sófeleségek fiai.

– Ha megadjuk magunkat, elmehetünk? – kérdezte a félkezű. – Ez van a levélben? – Megbökte a továbbra is feltöretlen pecsétű pergament.

– Olvasd el magad – felelte Bűzös, bár majdnem biztos volt benne, hogy egyikük sem tud olvasni. – Ramsay nagyúr tisztességesen bánik a foglyaival, amíg azok is betartják az ígéretüket. –
Csupán a kezemről és a lábamról vágta le az ujjakat, amikor a nyelvemet is kitéphette
volna, vagy lenyúzhatta volna a lábamról a bőrt a sarkamtól a combomig.
– Adjátok át neki a kardotokat, és életben maradtok.

– Hazudsz! – Dagon Codd kardot rántott. – Te vagy az, akit köpönyegforgatónak hívnak! Miért hinnénk az ígéreteidnek?

Részeg,
jött rá Bűzös,
a sör beszél belőle.

– Higgy, amit akarsz. Én elhoztam Ramsay nagyúr üzenetét, most pedig vissza kell térnem hozzá. Vacsorára vaddisznó lesz répával, amit erős vörösborral fogunk leöblíteni. Akik velem tartanak, azokat szívesen látjuk a lakomán. A többiek egy napon belül meghalnak. Rémvár ura a töltésúton hozza fel a lovagjait, míg a fia északról támad titeket. Senkinek sem kegyelmeznek. Azok lesznek a szerencsések, akik harc közben esnek el, mert a többieket átadják a lápi ördögöknek.

– Elég! – vicsorgott Dagon Codd. – Azt hiszed,
szavakkal
megrémítheted a vas szülötteit? Tűnés innen! Szaladj vissza az uradhoz, mielőtt saját kiontott beleiddel etetlek meg!

Talán mondott volna még mást is, de hirtelen elkerekedett a szeme. Hangos koppanással egy dobófejsze ágyazódott a homloka közepébe. Elejtette a kardját, majd rángatózni kezdett, akár egy horogra akadt hal, végül arccal előre az asztalra borult.

A félkezű hajította a fejszét. Ahogy felállt, már ott volt egy másik a kezében.

– Ki szeretne még meghalni? – kérdezte a többieket. – Csak szólaljon meg, és majd én gondoskodom róla. – Vékony, vörös vérpatakok futottak szét a kőasztalon Dagon Codd feje alól. – Ami engem illet, élni akarok, nem pedig itt megrohadni.

Valaki belekortyolt a sörébe. Egy másik az asztalra borította kupája tartalmát, hogy elmosson vele egy vércsíkot, mielőtt túl közel érne hozzá. Senki nem szólalt meg. Amikor a félkezű visszatűzte az övébe a fejszét, Bűzös tudta, hogy nyert. Kis híján ismét embernek érezte magát.
Ramsay nagyúr elégedett lesz velem.

Saját kezűleg engedte le a krakenes zászlót, ügyetlenkedett vele egy keveset hiányzó ujjai miatt, és hálás volt azokért, amelyeket Ramsay nagyúr meghagyott neki. A délután nagyobbik része ráment, mire a vas szülöttei felkészültek a távozásra. Többen voltak, mint gondolta – negyvenheten a Kaputoronyban, és további tizennyolcan a Részeges Tornyában. Ketten olyan közel álltak a halálhoz, hogy már nem maradt számukra remény, másik öt annyira legyengült, hogy nem tudott gyalogolni. Vagyis összesen ötvennyolc harcképes ember maradt

Bármilyen rossz állapotban is voltak, háromszor annyival végezhettek volna, ha Ramsay nagyúrnak meg kell rohamoznia a romokat.
Jól tette
,
hogy engem küldött
, mondta magában Bűzös, miközben felkapaszkodott a gebére, hogy kivezesse a viharvert csapatot a mocsaras földön át az északiak táborhelyéig.

– Hagyjátok itt a fegyvereiteket – mondta a foglyoknak. – Kardokat, íjakat, tőröket. Ha fegyveres embert látnak, szó nélkül megölik.

Háromszor annyi ideig tartott nekik megtenni a távolságot, mint amikor Bűzös egyedül jött A négy mozgásképtelen embernek durva hordágyakat rögtönöztek, az ötödiket a fia cipelte a hátán. Nagyon lassan haladtak, és a vas szülöttei mindvégig tisztában voltak vele, mennyire sebezhetőek, mivel bőven a lápi ördögök mérgezett nyilainak lőtávolságán belül voltak.
Ha meghalok, hát meghalok.
Bűzös csak azért imádkozott, hogy az íjász értse a dolgát, hogy a halála gyors és tiszta legyen.
Férfihoz illő halál legyen, ne olyan, amilyen Ralf Kenningnek jutott.

A félkezű férfi a menet elején lépdelt, erősen bicegett. Szolga Adracknak hívták, egy sziklafeleséget és három sófeleséget hagyott hátra Nagy-Wyken.

– A négyből három viselős volt, amikor kihajóztunk – kérkedett –, és a Szolgák gyakran kettesével jönnek. Az első dolgom lesz, amikor hazaérek, hogy megszámolom az új fiaimat. Talán az egyiket rólad nevezem el, nagyuram.

Igen, nevezd csak Bűzösnek, és ha rosszalkodik, vágd le egy lábujját
,
és etess vele patkányt.
Elfordította a fejét, köpött egy nagyot, és azon gondolkodott, nem Ralf Kenning járt-e jól.

Mire feltűnt előttük Ramsay nagyúr tábora, már könnyű eső szitált a palaszürke égből Egy őrszem csendesen figyelte közeledésüket. Az eső hatására a levegő megtelt a tábortüzek füstjével. Lovasok csapata állt be mögéjük, élükön egy lófejes pajzsot tartó fiatal nemessel.
Ryswell nagyúr egyik fia,
ismerte fel Bűzös.
Roger, vagy talán Rickard.
Sosem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

– Ez az összes? – kérdezte a lovas gesztenyebarna hátasáról.

– Akik nem haltak meg, nagyuram.

– Azt hittem, többen lesznek. Háromszor indítottunk rohamot, és mindháromszor visszavertek minket.

A vas szülöttei vagyunk,
gondolta hirtelen támadt büszkeséggel, és fél szívverésnyi időre ismét herceg volt, Balon nagyúr fia, Pyke vére.

Ám erre még gondolni is veszélyes volt. Emlékeznie kellett a nevére.
Bűzös
,
a nevem Bűzös... rímel arra, hogy zűrös.

Még a tábor mellett jártak, amikor kopók ugatása adta hírül Ramsay nagyúr közeledtét Vele volt Szajhavész is, valamint fél tucat kedvence: Nyúzó, Savanyú Alyn, Táncolj Damon, továbbá a két Wakler. A kutyák körülrohangálták őket, vicsorogtak és ugattak az idegenekre.
A Fattyú lányai,
gondolta Bűzös, de rögtön eszébe is jutott, hogy Ramsay jelenlétében soha, soha,
soha
nem használhatja ezt a szót.

Bűzös lecsusszant a nyeregből, és azonnal térdre ereszkedett.

– Nagyuram, a Cailin-árok a tiéd. Ők az utolsó védői.

– Milyen kevés! Többet hittem, annyira makacs ellenfelek voltak. – Ramsay nagyúr sápadt szeme felcsillant. – Bizonyára éhesek vagytok. Damon, Alyn, gondoskodjatok róluk. Sör, bor és annyi étel, amennyit meg bírnak enni. Nyúzó, a sebesülteket vigyétek a mestereinkhez.

– Igenis, nagyuram.

A vas szülöttei közül néhányan mormoltak valamit köszönetképpen, mielőtt dülöngélve elindultak a tábor közepén égő tábortüzek felé. Az egyik Codd megpróbálta megcsókolni Ramsay nagyúr gyűrűjét is, de a kopók hátrazavarták, mielőtt a közelébe érhetett volna, és Alison ki is harapott egy darabot a füléből. A férfi még véres nyakkal is csak hajlongott, és a nagyúr könyörületességét dicsőítette.

Amikor mindannyian távoztak, Ramsay Bolton mosolyogva fordult Bűzöshöz. Megragadta a tarkóját, közelebb húzta magához a fejét, és az arcára csókot nyomva azt suttogta:

– Az én öreg Bűzös barátom. Komolyan elhitték, hogy a hercegük vagy? Micsoda átkozott bolondok ezek a vasemberek! Még az istenek is kacagnak.

– Nem akartak mást, mint hazamenni, nagyuram.

– És
te
mit akarsz, édes kis Bűzösöm? – mormolta Ramsay lágyan, akár egy szerető. Leheletében édes forralt bor és szegfűszeg érződött. – Az ilyen bátor szolgálat jutalmat érdemel. Az ujjaidat nem adhatom vissza, de biztosan van valami, amit kérnél tőlem. Vagy inkább engedjelek szabadon? Bocsássalak el a szolgálatomból? Velük szeretnél menni, visszatérni komor szigeteidre a hideg, szürke tengeren, hogy újra herceg lehess? Netán szívesebben maradnál mellettem hűséges szolgálómként?

Mintha hideg kést húztak volna végig a gerince menten.
Légy
óvatos,
figyelmeztette magát,
légy nagyon, nagyon óvatos!
Nem tetszett neki ura mosolya, a szeme csillogása, a szája sarkában fénylő nyálcsepp. Ismerte ezeket a jeleket.
Te nem vagy herceg. Bűzös vagy
,
egyszerűen csak Bűzös, ami rímel arra, hogy üszkös. Olyan választ adj, amit hallani szeretne.