Sárkányok tánca (39 page)

– Félre az útból! – harsogta egy lány, és meglökte az asszonyt. A nő megtántorodott, elejtette az almát, és a földre zuhant. A többi étel is szétrepült a kezéből. A bab szétszóródott, az egyik répa egy sáros tócsába esett, a liszteszsák szétnyílt, és értékes tartalma a hóra ömlött.

Dühös kiáltások harsantak a régi és a közös nyelven. Egy másik szekérnél szintén lökdösődésre került sor.

– Elég ebből! – vicsorogta egy vénember. – A rohadt varjak halálra éheztetnek!

A fellökött nő térden állva próbálta összeszedni az ételt. Jon csupasz acél villanását látta néhány lábbal távolabb. Saját íjászai nyílvesszőt helyeztek a húrra.

Hátrafordult a nyeregben.

– Rory, csendesítsd le őket.

Rory ajkához emelte a hatalmas kürtöt, és belefújt.

AAAAhooooooooouuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu.

Azonnal véget ért a dulakodás. A fejek odafordultak, egy gyermek sírva fakadt. Mormont hollója átugrott Jon bal válláról a jobbra, és a fejével bólogatva károgta:

–
Havas, havas, havas!

Jon megvárta, amíg elül a visszhang, majd előreléptetett a heréltjével, ahol mindenki jól láthatta.

– Etetünk titeket, amennyire tőlünk telik, mindennel, amit nélkülözni tudunk. Alma, hagyma, répa... mindannyiunk előtt hosszú tél áll, és a raktáraink nem kimeríthetetlenek.

– Ti, varjak mégis jól éltek! – Halleck előrejött.

Egyelőre.

– Mi védjük a Falat, a Fal pedig a birodalmat... és most már titeket is. Ismeritek az ellenséget, akivel farkasszemet nézünk. Tudjátok, mi közeledik. Néhányan közületek már szembe is szálltak velük korábban. Lidércek és Mások, halott lények kék szemmel és fekete kézzel. Én is láttam őket, harcoltam ellenük, egyet a pokolra is küldtem. Ölnek, azután ellenetek küldik a halottaitokat. Az óriások nem tudtak ellenállni nekik, sem a thennek, a jégfolyó klánjai, a szarulábúak, a szabad nép... és ahogy a napok rövidülnek és az éjszakák egyre hidegebbé válnak, ők is mind erősebbek lesznek. Elhagytátok otthonaitokat, százával és ezrével vonultatok délre... miért, ha nem azért, hogy elszökjetek előlük? Hogy biztonságban legyetek. A Fal vigyáz a biztonságotokra.
Mi
vigyázunk a biztonságotokra, a fekete varjak, akiket annyira megvettek!

– Bizto
nságban éhezünk – jegyezte meg keserűen egy szélcserzett arcú nő, a kinézete alapján lándzsaasszony lehetett.

– Több élelmet akartok? – kérdezte Jon. – Az élelem a harcosoké! Segítsetek védeni a Falat, és annyit ehettek, mint bármelyik varjú! –
Olyan keveset
,
ha elfogynak a készletek.

Néma csend támadt, a vadak óvatos pillantásokat vetettek egymásra.

–
Enni!
– rikoltotta a holló. –
Kukorica, kukorica!

– Értetek harcoljunk? – kérdezte egy hang, erős akcentussal. Sigorn, a thennek ifjú Magnarja nem túl jól beszélte a közös nyelvet. – Nem harcolunk értetek! Inkább megölünk titeket! Minden varjút!

A holló nagyot csapott a szárnyával.

–
Ölni, ölni!

Sigorn apját, az öreg Magnart halálra zúzta egy lezuhanó lépcső, amikor megtámadták a Fekete Várat.
Én is így éreznék, ha valaki arra kérne, hogy lépjek szövetségre a Lannisterekkel,
gondolta Jon.

– Apád megpróbált végezni velünk – emlékeztette Sigornt. – A Magnar bátor ember volt, mégis elbukott. És ha sikerrel járt volna, most ki védené a Falat? – Elfordult a thennektől. – Deres falai is erősek voltak, ám a vár ma romokban hever, kiégve és szétrombolva. Egy fal csak annyira erős, amennyire az őt védő emberek!

Egy öregember szólalt meg, aki néhány répát szorított a melléhez.

– Megöltök minket, éheztettek minket, és most a rabszolgáitokká akartok tenni minket!

Egy tagbaszakadt, vörös arcú férfi átvette a kiáltást.

– Előbb leszek meztelen, mintsem hogy magamra öltsem azokat a fekete rongyokat!

Az egyik lándzsaasszony felnevetett

– Téged még a feleséged sem akar meztelenül látni, Butts!

Tucatnyian kezdtek egyszerre beszélni. A thennek a régi nyelven kiabáltak. Egy kisfiú sírva fakadt. Havas Jon megvárta, amíg elhallgatnak, majd Szőrös Halhoz fordult.

– Hal, mit mondtál annak az asszonynak?

Hal értetlenül nézett rá.

– Mármint az ételről? Egy alma vagy egy hagyma, erre gondolsz? Ennyit mondtam. Választaniuk kell.

–
Választanotok kell! –
ismételte Jon. – Mindenkinek! Senki nem kéri, hogy tegyétek le az eskünket, és nem érdekel, milyen isteneket imádtok. Az én isteneim a régi istenek, Észak istenei, de ti szolgálhatjátok a vörös istent vagy a Hetet, vagy bárki mást, aki meghallgatja az imáitokat. Nekünk dárdákra van szükségünk, íjakra, szemekre a Falon! Megfelel bármilyen fiú, aki elmúlt tizenkét éves, és tudja, hogyan fogja meg a dárdát vagy az íjat. Jöhetnek az öregek is, a sebesültek és a nyomorékok, és akik már nem tudnak harcolni. Nyílvesszők feltollazása, kecskefejés, tűzifagyűjtés, istállótakarítás... rengeteg a munka. És igen, az asszonyokra is szükségünk van. Nem pirulós szüzekre, akiket óvni kell, hanem minél több lándzsaasszonyra!

– Lányokra is? – kérdezte egy lány. Olyan fiatal lehetett, mint Arya, amikor utoljára látta.

– Ha idősebbek tizenhat évesnél.

– A fiúkat már tizenkét évesen viszed!

A Hét Királyság területén a fiúk tizenkét évesen gyakran apródként vagy fegyverhordozóként szolgáltak, sokan közülük többéves fegyveres képzést tudhattak a hátuk mögött. A tizenkét éves lányok ezzel szemben még gyermeknek számítottak.
Viszont ezek vadak.

– Rendben, legyen, ahogy akarod. Fiúk
és
lányok tizenkét éves kortól. De csak azok, akik tudják, mi a fegyelem és az engedelmesség. Sosem fogom kérni, hogy térdeljetek le előttem, de kapitányokat rendelek mellétek, és őrmestereket, akik megmondják, mikor keljetek, és mikor aludjatok, hol egyetek, mikor ihattok, mit viselhettek, mikor rántsatok kardot és használjátok az íjat. Az Éjjeli őrség emberei életük végéig szolgálnak. Ezt nem kérem tőletek, de amíg a Falon őrködtök, az én parancsnokságom alá tartoztok. Ha nem engedelmeskedtek egy parancsnak, a fejeteket veszem. Kérdezzétek meg a testvéreimet, képes vagyok-e rá. Ők már látták, amint megteszem.

–
Fej!
– károgta a Vén Medve hollója. –
Fej
,
fej, fej!

– A választás a tiétek – folytatta Jon. – Akik segíteni akarnak védeni a Falat, visszatérhetnek velünk a Fekete Várba, ahol kapnak fegyvert és ételt. A többiek vegyék el a hagymájukat és a répájukat, és másszanak vissza a föld alá!

A lány lépett előre elsőként.

– Tudok harcolni, anyám lándzsaasszony volt.

Jon bólintott.
Lehet, hogy még nincs tizenkét éves,
gondolta, miközben a lány utat tört magának két öregember között, de nem akarta visszautasítani az egyetlen jelentkezőt. Őt két suhanc követte, nem lehettek idősebbek tizennégynél. Aztán egy forradásos, félszemű férfi lépett elő.

– Én is láttam a holtakat. Náluk még a varjak is jobbak.

Következett egy magas lándzsaasszony, egy öregember mankóval, a holdvilágképű fiú nyomorék karral, valamint egy vörös hajú fiatalember, aki Ygritte-et juttatta Jon eszébe.

Végül Halleck.

– Nem kedvellek, varjú – morogta –, de Mance-et sem kedveltem, ahogy a nővérem sem. Mégis harcoltunk érte. Miért ne harcolhatnánk érted?

Ez megtörte az ellenállást. Halleckre már oda kellett figyelni.
Mance nem tévedett.

– A szabad nép nem követ neveket vagy egy zubbonyra varrt állatfigurát – mondta a Falon Túli Király. – Nem táncol pénzért, nem érdekli, hogyan öltözködsz, hogy milyen posztot jelent a lánc a nyakadban, vagy ki volt a nagyapád. Ők az erőt, a rátermett férfit követik.

Halleck után jelentkeztek az unokatestvérei is, aztán Harma egyik zászlóvivője, a harcostársai, majd olyan emberek, akik hallották a történeteket a Kutyafejű bajtársainak bátorságáról, ősz szakállú öregek és zöldfülű kölykök, erejük teljében lévő harcosok, sebesültek és nyomorékok, vagy tucatnyi lándzsaasszony, még három szarulábú is.

De egyetlen them sem.
A Magnar megfordult és eltűnt az alagutakban, bronzba öltözött hívei követték.

Mire az utolsó aszott almát is kiosztották, a szekerek megteltek vadakkal, és a menet létszáma hatvanhárom fővel nőtt a reggeli indulás óta.

– Mit fogsz kezdeni velük? – kérdezte Bowen Marsh Jont a hazafelé vezető úton.

– Kiképzem, felfegyverzem, aztán szétszórom őket. Oda küldöm mindegyiket, ahol szükség van rájuk. Keleti őrség, Árnyéktorony, Jégvég, Szürkeles, és további három erődöt is meg akarok nyitni.

A főintéző hátrapillantott.

– Az asszonyokra is szükség van? Testvéreink nem szoktak hozzá, hogy nők legyenek közöttük, parancsnok. Az esküjük... sor kerül vitákra, erőszakra...

– Ezeknek az asszonyoknak van késük, és tudják, hogyan használják.

– És mi lesz az első alkalommal, amikor valamelyik lándzsaasszony elvágja az egyik testvérünk torkát?

– Akkor elveszítünk egy embert – felelte Jon –, de éppen most szereztünk hatvanhármat. Te jó vagy a számokban, uram. Javíts ki, ha tévednék, de még így is hatvankettő többletben leszünk.

Marshot nem sikerült meggyőznie.

– Ez újabb hatvanhárom éhes száj, uram. Vajon mennyi közülük a harcos, és kinek az oldalán fognak küzdeni? Ha a Mások kopogtatnak a kapun, valószínűleg mellénk állnak, ezt nem vitatom... de ha Óriásvész Tormund vagy a Könnyező érkezik tízezer üvöltő gyilkossal, akkor mi lesz?

– Majd akkor megtudjuk. Addig is reménykedjünk, hogy sosem kerül sor rá.

Tyrion

N
emes atyjáról és a Leples Nagyúrról álmodott. Azt álmodta, hogy a két személy egy és ugyanaz, és amikor apja átkarolta kőkezével, hogy szürke csókjával illesse, kiszáradt torokkal, a vér rozsdás ízével a szájában, hevesen dobogó szívvel riadt fel.

– A mi halott törpénk visszatért közénk – mondta Haldon.

Tyrion a fejét rázogatta, hogy megszabaduljon az álom pókfonataitól.
A Bánat. Elvesztem a Bánatban.

– Nem vagyok halott.

– Ez majd kiderül. – A Félmester ott állt fölötte. – Kacsa, légy jó kismadár, és melegíts levest apró barátunknak. Bizonyára nagyon éhes.

Tyrion látta, hogy a
Szende Szűz
fedélzetén fekszik, egy ecettől bűzlő, rojtos takaró alatt.
Elhagytuk a Bánatot. Csak egy álom volt, miközben fuldokoltam.

– Miért van ilyen ecetszagom?

– Lemore lemosdatott vele. Némelyek azt állítják, segít megelőzni a szürkehámot. Én ugyan kételkedem benne, de ártani biztosan nem árt Lemore nyomkodta ki a vizet a tüdődből, miután Griff kihúzott. Hideg voltál, akár a jég, az ajkad pedig elkékült. Yandry azt mondta, dobjunk vissza, de a kölyök megtiltotta.

A herceg.
Kezdtek visszatérni az emlékek: a kőember, ahogy felé nyúl szürke, repedezett kezével, ökléből szivárog a vér.
Nehéz volt, akár a kő, és lerántott magával.

– Griff húzott ki? –
Nagyon gyűlölhet, különben hagyott volna meghalni.
– Mennyi ideig aludtam? Mi ez a hely?

– Selhorys. – Haldon előhúzott egy kis kést a ruhája ujjából. – Tessék – dobta oda Tyrionnak.

A törpe elfintorodott. A kés a lába között állt bele a fedélzeti deszkába. Kihúzta.

– Minek ez?

– Vedd le a csizmádat, aztán szúrd meg az összes ujjadat, a kezeden és a lábadon is.

– Ez... fájdalmasan hangzik.

– Remélem, az is lesz. Csináld!

Tyrion levette először az egyik lábbelijét, aztán a másikat, lehúzta a harisnyáját, és a lábujjaira sandított. Nem tűntek jobb vagy rosszabb állapotban lévőnek, mint általában. Tétován megbökte az egyik nagylábujját.

– Erősebben! – szólt rá Félmester Haldon.

– Azt akarod, hogy vérezzen?

– Ha szükséges.

– Heg lesz az összes lábujjamon.

– Ennek nem az a célja, hogy megszámold, hány ujjad van. Látni akarom, ahogy elfintorodsz. Amíg fáj, addig biztonságban vagy. Csak akkor van okod félni, ha nem érzed a pengét.

Szürkehám.
Tyrion elhúzta a száját. Megbökte egy másik ujját is, és káromkodva figyelte, ahogy vércsepp buggyan ki a kés hegye mellett. ¿Ml

– Ez fájt. Most boldog vagy?

– Táncolok örömömben.

– Büdösebb a lábad, mint az enyém, Yollo. – Kacsa érkezett meg a levessel. – Griff figyelmeztetett, hogy ne érj a kőemberekhez.

– Igen, de őket elfelejtette figyelmeztetni, hogy ne érjenek hozzám.

– Miközben bökdösöd magad, keress szürke, elhalt foltokat a bőrödön, és feketére színeződött körmöket – mondta Haldon. – Ha ilyesmit látsz, ne habozz. Jobb elveszíteni egy ujjat, mint egy lábat, és jobb nélkülözni egy kart, mint életed végéig üvöltözni az Álom Hídján. Most a másik lábad, ha megkérhetlek. Utána jöhet a kezed.

A törpe megcserélte görbe lábait, és végigszurkálta a többi ujját is.

– A pöcsömet is megszúrjam?

– Nem fog fájni.

– Talán azt akartad mondani,
neked
nem fog fájni. Bár akár le is vághatnám, amennyit mostanában használom.

– Ahogy jónak látod. Majd tartósítjuk, kitömjük és eladjuk szerencsetalizmánként. Egy törpe farkának varázsereje van.

– Évek óta ezt mondom én is minden nőnek. – Tyrion megszúrta a hüvelykujját, és kiszívta a sebből a vért. – Meddig kell kínoznom magam? Mikor lehetek biztos benne, hogy tiszta vagyok?

– Teljesen? – A Félmester megvonta a vállát. – Soha. Kiittad a fél folyót. Lehet, hogy már el is kezdtél szürkülni, belülről változol kővé, a szíveddel és a tüdőddel kezdve. Ha így van, a döfködés meg az ecetes fürdő nem sokat segít. Ha végeztél, egyél egy kis levest.

A leves jó volt, bár Tyrion észrevette, hogy a Félmester mindvégig az asztal túlsó oldalán maradt. A
Szende Szűz
egy viharvert mólónál állt kikötve, a Rhoyne keleti partján. Két mólóval lejjebb egy volantisi folyami gályából éppen katonák szálltak ki. Egy homokkő fal tövében boltok, bódék és raktárépületek sorakoztak. A város tornyait és kupoláit vörösre festette a lenyugvó nap fénye.

Nem,
ez nem nagyváros.
Selhorys csupán kisebb településnek számított, és Ó-Volantis uralma alá tartozott. Ez nem Westeros.

Lemore jött fel a fedélzetre, nyomában a herceggel. Amikor meglátta Tyriont, odarohant hozzá és megölelte.

– Az Anya kegyes hozzánk! Imádkoztunk érted, Hugor!

Legalábbis te.

– Nem hibáztatlak érte.

Ifjú Griff köszöntése már korántsem volt ennyire lelkes. A herceg láthatóan rosszkedvű volt, feldühítette, hogy a
Szende Szűzön
kellett maradnia, és nem szállhatott partra Yandryval és Ysillával.

– Csak a biztonságodra vigyázunk – magyarázta neki Lemore. – Zavaros időket élünk.

Félmester Haldon bővebben is kifejtette.

– A folyón lefelé haladva, a Bánat és Selhorys között háromszor pillantottunk meg lovasokat a folyó keleti partján. Dothrakik. Egyszer olyan közel voltak hozzánk, hogy hallottuk a csengettyűk csilingelését a hajukban, éjszakánként pedig láttuk a tüzeiket a keleti dombok között. Hadihajókkal is találkoztunk, rabszolgakatonákkal megrakott volantisi folyami gályákkal. A triarkák nyilvánvalóan attól tartanak, hogy megtámadhatják Selhoryst.

Tyrion azonnal megértette, miről van szó. A nagyobb folyóparti városok közül egyedül Selhorys áll a Rhoyne keleti partján, vagyis sokkal sebezhetőbb a lovasurak támadásai előtt, mint túlparti testvérvárosai.
Még így sem számít valami nagy zsákmánynak. Ha én khal lennék, támadást színlelnék Selhorysnál hogy a volantisiak odasiessenek megvédeni, aztán délnek fordulnék, és magát Volantist rohannám le.

– Tudom használni a kardot! – makacskodott Ifjú Griff.

– Vész esetén még legbátrabb őseid is maguk mellett tartották a Királyi Testőrséget. – Lemore olyan ruhára cserélte fehér septaköpenyét, amelyik inkább egy módos kereskedő feleségéhez vagy lányához illett volna. Tyrion alaposan szemügyre vette. A két Griff kékre festett haja alatt könnyen kiszagolta az igazságot, és a Yandry-Ysilla páros is többnek tűnt, mint aminek mutatta magát, míg Kacsa inkább kevesebbnek. Lemore azonban...
Ki lehet valójában? Miért van itt
?
Nem aranyért, abban biztos vagyok. Mije lehet a hercegnek? Lehet, hogy soha nem is volt septa
?

Haldonnak is feltűnt a ruhaváltás.

– Mire véljük e hirtelen hitvesztést? Jobban kedvellek a septaruhádban, Lemore.

– Én jobban kedvelem meztelenül – morogta Tyrion.

Lemore rosszallóan nézett rá.

– Csak mert romlott a lelked. A septaköpeny Westerosról árulkodik, és nem kívánt figyelmet vonhat ránk. – Visszafordult Aegon herceghez. – Nem te vagy az egyetlen, akinek rejtőznie kell.

A kölyök szemlátomást nem nyugodott meg.
Tökéletes herceg, de félig még mindig gyerek, aki alig rendelkezik némi tapasztalattal a világról és annak árnyoldalairól.

– Aegon herceg – szólalt meg Tyrion –, mivel mindketten itt ragadtunk a hajón, esetleg megtisztelhetnél egy
cyvasse
játszmával, hogy elüssük az unalmas órákat?

A herceg gyanakodva nézett rá.

– Már rosszul vagyok a
cyvasse-
tól.

– Úgy érted, attól, hogy állandóan veszítesz egy törpével szemben?

Ahogy számított is rá, ezzel sikerült felpiszkálnia a kölyök büszkeségét.

– Gyerünk, állítsuk fel az asztalt és a bábukat! Ezúttal nem kegyelmezek!

A fedélzeten játszottak, törökülésben letelepedve a kabin mögött. Ifjú Griff támadásra rendezte be a seregét, elöl a sárkánnyal, az elefántokkal és a nehézlovassággal.
Egy fiatal ember kezdőalakzata:
ugyanolyan bátor, amennyire ostoba. Mindent kockára tesz a gyors győzelem érdekében.
Hagyta, hogy a herceg tegye meg az első lépést. Haldon állva nézte a játékot.

Amikor a herceg a sárkányáért nyúlt, Tyrion megköszörülte a torkát.

– A helyedben én nem tenném. Hiba túl korán kihozni a sárkányodat. – Ártatlanul mosolygott. – Apád tudta, milyen veszélyei vannak az elbizakodottságnak.

– Ismerted a valódi apámat?

– Nos, láttam őt két-három alkalommal, de csak tízéves voltam, amikor Robert megölte, engem pedig egy szikla alatt rejtegetett a saját atyám. Nem, nem mondhatnám, hogy ismertem Rhaegar herceget, nem úgy, mint az álapád. Connington nagyúr volt a herceg legjobb barátja, nem igaz?

Ifjú Griff kisöpört a szeméből egy kék hajtincset.

– Együtt voltak fegyverhordozók Királyvárban.

– A mi Connington urunk igaz barát. Annak kell lennie, ha ilyen állhatatosan hű maradt annak a királynak az unokájához, aki elvette a földjeit, a címeit, és száműzte őt. Milyen szomorú történet! Máskülönben Rhaegar herceg barátja kéznél lehetett volna, amikor atyám feldúlta Királyvárt, hogy megmentse Rhaegar herceg drága kicsi fiát attól, hogy királyi agyvelejét kiloccsantsák egy falon.

A kölyök elvörösödött.

– Az nem én voltam, már mondtam! Egy cserzővarga fia volt valahonnan a Húgyvíz-kanyarból, akinek az anyja belehalt a szülésbe. Az apja egy korsó arbori aranyért adta el Varys nagyúrnak. Fiúból volt neki több is, arbori aranyat viszont még soha nem ivott. Varys odaadta a húgyvízi fiút anyámnak, és elvitt engem helyette.

– Értem. – Tyrion lépett az elefántjaival. – És amikor a húgyvízi herceg meghalt, az eunuch átcsempészett téged a Keskeny-tengeren az ő kövér sajtkereskedő barátjához, aki elrejtett egy dereglyén, és kerített egy száműzött nemest, aki az apádnak adta ki magát. Lenyűgöző történet, és a dalnokok megéneklik majd szökésed legendáját, amint visszaszerzed a Vastrónt... feltéve, ha a mi gyönyörűséges Daenerysünk elfogad hitveséül.

– El fog. El kell neki.

–
Kell?
– Tyrion a fejét csóválta. – Ez nem az a szó, amit a királynők szívesen hallanak. Te vagy az ő tökéletes hercege, ebben egyetértünk, okos, bátor és olyan jóképű, amilyet egy szűz csak kívánhat.

Daenerys Targaryen azonban nem szűz, hanem egy dothraki khal özvegye, sárkányok anyja és városok lerombolója... egy Hódító Aegon, csak mellekkel. Talán nem bizonyul olyan készségesnek, mint remélnéd.

– Dehogynem! – Aegon herceg döbbentnek tűnt. Jól látszott, eddig meg sem fordult a fejében a lehetőség, hogy menyasszonyjelöltje visszautasíthatja. – Te nem ismered őt. – Felkapta a nehézlovasságát, és hangos puffanással a táblához csapta.

A törpe megvonta a vállát.

– Tudom, hogy a gyermekkorát száműzetésben töltötte, elszegényedve, csupán álmaiból és terveiből élve, egyik városból a másikba menekült, soha nem érezhette magát biztonságban. Még barátai sem voltak, csak az egy szem bátyja, aki egy hadsereg ígéretéért cserébe eladta a szüzességét a dothrakiknak. Tudom, hogy valahol a füves síkságon kikeltek a sárkányai, és ő is újjászületett. Tudom, hogy büszke. Hogy ne lenne az? Mije maradt a büszkeségén kívül? Tudom, hogy erős. Hogy ne lenne az? A dothrakik megvetik a gyengéket. Ha Daenerys gyenge lett volna, Viserysszel együtt pusztul. Tudom, hogy kíméletlen, erre elegendő bizonyíték Astapor, Yunkai és Meereen. Átkelt a füves síkságon és a vörös sivatagon, túlélt orgyilkosokat és összeesküvéseket, varázslat áldozatává vált, meggyászolt egy testvért, egy férjet és egy gyermeket, kecses kis szandálos lábával eltaposta a rabszolgatartók városait. Szerinted mit fog szólni ez a királynő, amikor felbukkansz a koldustáladdal a kezedben, és azt mondod: „Jó reggelt, nagynéném, én vagyok a te unokaöcséd, a halálból visszatért Aegon. Egész életemben egy dereglyén rejtőzködtem, de most kimostam a kék festéket a hajamból, és szeretnék egy sárkányt... ó, és ha elfelejtettem volna megemlíteni, megalapozottabb az igényem a Vastrónra, mint a tiéd.”

Aegon szája haragos vicsorba torzult.

– Én
nem
koldusként fogok a nagynéném elé járulni! Rokonként érkezem, hadsereggel!

– Egy kis hadsereggel. –
Azt hiszem, sikerült feldühitenem.
A törpének akaratlanul is Joffrey jutott eszébe.
Tehetségem van a hercegek haragra gerjesztéséhez.
– Daenerys királynőnek viszont egy nagy van, és azt nem neked köszönheti. – Tyrion lépett a számszeríjászokkal.

– Mondj, amit akarsz, a feleségem lesz, Connington nagyúr majd gondoskodik róla. Bízom benne, mintha a saját vérem volna.

– Talán neked kellene bolondruhába öltöznöd, nem nekem.
Soha ne bízz senkiben,
hercegem. Se a lánc nélküli mesteredben, se a hamis apádban, de még a hős Kacsában vagy a szépséges Lemore-ban sem, vagy a többi kitűnő barátban, akik egy szem paszulyból ilyenné neveltek. És legfőképpen ne bízz a sajtkereskedőben és a Pókban, meg a kis sárkánykirálynőben, akit el akarsz venni. Ez a rengeteg bizalmatlanság persze marni fogja a gyomrodat, és ébren tart éjszakánként, ezt elismerem, de még mindig jobb, mint a hosszú, vég nélküli álom. – Áttolta a fekete sárkányát egy hegyláncon. – De mit is tudhatok én minderről? Álapád valódi nagyúr, én meg csak egy torz kis majomember vagyok. Ettől függetlenül én másként intézném a dolgaimat.