Sárkányok tánca (4 page)

Az öregasszony szavai késként hatoltak Dudor lelkébe.
Bőgő lát! Figyel engem! Tudja!
Dudor nem rejthette el előle, nem bújhatott be az anyja szoknyája mögé, nem futhatott el a kutyákkal, hogy megmeneküljön apja haragjától.
A kutyák.
Csonkafarkú, Szaglász és Morgó.
Jó kutyák voltak. A barátaim.

Amikor az apja meglátta a kutyákat szaglászni Bőgő teteme mellett, nem tudhatta, melyik követte el, ezért mind a hármat agyonverte a fejszéjével. Annyira remegett a keze, hogy Szaglászt csak két ütéssel tudta elcsendesíteni, Morgóhoz pedig négy kellett. A vér nehéz szaga megülte a levegőt, a haldokló kutyák rettenetes hangokat adtak ki, Csonkafarkú mégis odament, amikor az apja hívta. Ő volt a legidősebb kutya, kiképzése legyőzte a félelmét. Mire Dudor belebújt a bőrébe, már késő volt.

Ne, apám, kérlek!
– próbálta mondani, de a kutyák nem beszélik az ember nyelvét, így csak szánalmas nyüszítés szakadt ki a torkán. A fejsze éle az öreg kutya koponyájának közepét találta el, és a fiú a kunyhóban felsikoltott.
Innen tudták meg.
Két nappal később az apja bevonszolta őt az erdőbe. Magával vitte a fejszét, és Dudor azt hitte, ugyanúgy végez vele is, mint a kutyákkal. Ehelyett azonban átadta Haggonnak.

Varamyr hirtelen riadt fel, egész testében reszketett.

– Állj fel! – rikácsolta egy hang. – Állj fel, indulnunk kell! Több százan vannak!

Merev, fehér hótakaró borította be.
Annyira hideg!
Amikor mozdulni próbált, rá kellett jönnie, hogy a keze odafagyott a földhöz. Ott hagyott némi bőrt, miközben kiszabadította.

– Állj fel! – sikoltotta a nő újra. –
Jönnek!

Bogáncs visszatért. A vállánál fogva rázta, és az arcába üvöltözött. Varamyr érezte meleg leheletét fagytól elzsibbadt arcán.
Most!
– gondolta.
Most tedd meg, különben véged!

Összegyűjtötte minden erejét, elhagyta a testét, és beleköltözött a nőébe.

Bogáncs háta ívbe feszült, a lándzsaasszony sikoltott.

Förtelmes.
Vajon Bogáncs mondta, ő maga vagy Haggon? Sosem tudta meg. Régi teste a hóba roskadt, ahogy a nő ujjainak szorítása meglazult. A lándzsaasszony sikoltozva vonaglott. Az árnyékmacskája annak idején többször harcolt ellene, a hómedve pedig egy alkalommal teljesen megvadult, a fákat, a sziklákat és az üres levegőt csapdosta, de ez sokkal rosszabb volt annál.

– Kifelé,
kifelé!
– hallotta saját kiáltását a nő szájából.

Bogáncs megtántorodott és elzuhant, aztán újra felkelt, kezével folyamatosan kapálózott, lába rángatózott, valamiféle groteszk táncot lejtett, ahogy a két lélek a testért küzdött. A nő beszívott egy kortynyi fagyos levegőt, és Varamyr fél szívverésnyi ideig megérezte a diadalt az ízben és a fiatal test erejében, mielőtt a fogak csattanva összezárultak, és vérrel telt meg a szája. Bogáncs az arcához emelte a kezét. Hatbőrű megpróbálta elvinni őket onnan, de a végtagok nem engedelmeskedtek, és az ujjak a szemébe mélyedtek.
Förtelmes,
jutott eszébe vérben fuldokolva, a fájdalomtól félőrülten. Amikor sikoltani próbált, Bogáncs kiköpte a nyelvét.

A fehér világ megpördült és eltávolodott. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a varsafa belsejében lenne, és a belevésett, vörös szemen át nézné a földön vonagló, haldokló férfit és a vakon és véresen táncot járó nőt, aki saját ruháját szaggatta a holdfényben, miközben a szeméből vérkönnyek csorogtak. Aztán mindketten eltűntek, ő pedig felemelkedett, lelke beleolvadt a hideg szélfuvallatba. Ott volt a hóban és a felhőkben, egy veréb volt, egy mókus, egy tölgyfa. Fülesbagoly suhant el némán a fák között, nyúlra vadászva; Varamyr ott volt a bagolyban, a nyúlban, a fákban. Mélyen a fagyott föld alatt földigiliszták fúrták magukat előre vakon, és azokban is ott volt.
Én vagyok az erdő, és minden, ami benne van,
gondolta mámorosan. Vagy száz holló rebbent fel a levegőbe hangos károgással, ahogy megérezték a jelenlétét. Egy hatalmas jávorszarvas felbődült, a hátán ülő gyermek megbillent. Egy alvó rémfarkas felkapta a fejét, és belevicsorgott az üres levegőbe. Ám mielőtt a szívük még egyet dobbanhatott volna, ő már ott sem volt, a sajátjait kereste, Félszeműt, Ravaszt és Cserkészt – a falkáját A farkasai majd megmentik, mondogatta magának.

Ez volt az utolsó gondolata emberként.

Az igaz halál hirtelen jött; zsibbasztó hideget érzett, mintha egy befagyott tó jeges vizébe merítették volna. Aztán holdfényes havon rohant, a nyomában falkatársaival. A világ egyik fele sötét volt.
Félszem.
Felvonyított, Ravasz és Cserkész visszhangként feleltek.

Amikor elérték a gerincet, a farkasok megtorpantak.
Bogáncs,
emlékezett vissza, és egy része gyászolta mindazt, amit elveszített, és azt is, amit tett. Odalent a világ jéggé változott. Fagyos ujjak kúsztak fel lassan a varsafán, egymás felé nyújtózkodva. Az üres falu már nem volt üres. Kék szemű árnyak sétáltak a hóbuckák között. Néhányan barna ruhát viseltek, mások feketét, de voltak köztük meztelenek is, húsuk fehéren világított, akár a hó. A dombok között szagoktól terhes szélfuvallat vonult végig: halott hús, megszáradt vér, penésztől, rothadástól és ürüléktől bűzlő bőr. Ravasz felmordult és kivillantotta fogait, nyakán felborzolódott a szőr.
Nem emberek. Nem préda. Ezek nem.

A lények odalent mozogtak, de nem éltek. Egyenként a magaslaton álló három farkasra emelték tekintetüket. A legutolsót, aki felnézett, egykor Bogáncsnak hívták. Gyapjút, prémet és bőrt viselt, a fölött pedig dérköpenyt, amely minden mozdulatánál ropogott, és csillogott a holdfényben. Halványrózsaszín jégcsapok lógtak ujjairól, tíz hosszú kés, megfagyott vérből. És az üregekben, ahol egykor a szeme volt, most kék fény pislákolt, olyan földöntúli szépséget kölcsönözve durva arcvonásainak, amilyet életében sosem tudhatott a magáénak.

Lát engem.

Tyrion

V
égigitta az utat a Keskeny-tengeren át.

A hajó kicsi volt, a kabin még kisebb, de a kapitány nem engedte fel a fedélzetre. A padló ringatózásától felfordult a gyomra, és az egyébként is pocsék étel még rosszabb ízű volt, amikor felfelé jött. De miért is lett volna szüksége sózott marhahúsra, kőkemény sajtra és férgektől hemzsegő kenyérre, amikor borral is vigasztalhatta magát? A lőre vörös volt, és savanyú, nagyon erős. Időnként a bort is visszaöklendezte, de abból mindig volt még.

– A világ tele van borral – mormolta kabinja nyirkos sötétjébe. Apja soha nem vette hasznát a részeges embereknek, de mit számít ez már? Az apja meghalt. Ő ölte meg.
Egy vessző a gyomorba, nagyuram, ezt érdemelted! Ha jobban tudnék célozni a számszeríjjal, átlőhettem volna a farkad, amivel nemzettél, te rohadt fattyú!

A fedélzet alatt nem létezett sem nappal, sem éjszaka. Az idő múlását a hajósinas érkezésével mérte, aki az ételt hozta – amit a törpe nem evett meg. A fiú mindig hozott magával egy kefét és egy vödröt is, eltakarítani a hulladékot.

– Ez dorne-i bor? – kérdezte tőle Tyrion egyszer, miközben felnyitotta az egyik tömlőt. – Eszembe jut róla egy kígyó, akit ismertem. Mulatságos fickó volt, amíg rá nem dőlt egy hegy.

A hajósinas nem válaszolt. Nem volt valami jóképű fiú, bár egyértelműen előnyösebben nézett ki, mint egy bizonyos törpe, akinek a fél orra hiányzott, és az arcán vágás húzódott a szemétől az álláig.

– Megbántottalak? – kérdezte Tyrion a takarító fiút. – Megparancsolták, hogy ne beszélgess velem? Netán egy törpe megdugta az anyád? – Erre sem kapott választ. – Hová megyünk? Ezt igazán elmondhatnád. – Jaime említette a Szabad Városokat, de pontosan egyiket sem nevezte meg. – Braavosba? Tyroshba? Myrbe? – Tyrion szívesebben ment volna Dome-ba.
Myrcella idősebb Tommennél és a dorne-i törvények szerint őt illeti a Vastrón. Segíthetnék neki érvényesíteni a jogait
,
ahogy Oberyn herceg is sugallta.

Oberyn azonban meghalt, a fejét véres masszává zúzta Ser Gregor Clegane páncélos ökle. És a Vörös Vipera ösztönzése nélkül Doran Martell vajon fontolóra venne egyáltalán egy ilyen kockázatos összeesküvést?
Lehet, hogy inkább láncra verne, és visszaadna drága nővérkémnek.
Talán a Fal biztonságosabb volna. Az öreg Medve Mormont azt mondta, az Éjjeli őrségnek szüksége volna olyan emberekre, mint Tyrion.
Lehet, hogy Mormont is halott. Mostanra talán már Slynt a parancsnok.
A mészáros fia pedig biztosan nem felejtette el, ki küldte a Falra.
Valóban azzal akarom tölteni életem hátralévő részét, hogy sózott húst és zabkását zabálok gyilkosok és tolvajok társaságában
? Nem mintha élete hátralévő része olyan hosszú lenne, Janos Slynt erről biztosan gondoskodna.

A hajósinas megnedvesítette a kefét, és folytatta a súrolást.

– Jártál valaha a lysi örömházakban? – érdeklődött a törpe. – Az lehet a hely, ahová a szajhák mennek? – Nem jutott eszébe a szajha valyr nyelven, de egyébként is késő lett volna. A fiú beledobta a keféjét a vödörbe, és távozott.

A bor teljesen eltompította. Már a mestere térdén megtanult nemes valyrul, bár az, amit a Kilenc Szabad Városban beszéltek... nos, valójában nem is egy nyelvjárás volt, hanem kilenc, melyek jó úton haladtak afelé, hogy egyszer külön nyelv váljék belőlük. Tyrion tudott egy keveset braavosiul, és makogott valamennyit Myr nyelvén is. Tyroshiul tudta szidalmazni az isteneket, csalót kiáltani és sört rendelni, köszönhetően egy zsoldosnak, akit még a Sziklán ismert.
Dorne-ban legalább beszélik a közös nyelvet.
A dorne-i ételekhez és a dorne-i törvényekhez hasonlóan a dorne-i beszédet is Rhoyne ízei fűszerezték, de azért meg lehetett érteni.
Igen, Dorne való nekem.
Bemászott az ágyba, és úgy dédelgette ezt a gondolatot, akár egy gyermek a babáját.

Az alvás sosem ment könnyen Tyrion Lannistemek, a hajó fedélzetén pedig szinte teljesen elkerülte, bár időnként sikerült annyi bort innia, hogy egy időre kiüsse magát. Legalább nem álmodott. Így is túl sok álmot látott egy ilyen apró élethez képest.
És akkor is ostobaságokat: szerelem, igazság, barátság, dicsőség. Meg azt, hogy magas
vagyok.
Most már tudta, hogy mindez elérhetetlen távolságba került. Azt viszont nem, hová mennek a szajhák.

„Ahová a szajhák mennek”, mondta az apja.
Az utolsó szavai, és micsoda szavak!
A számszeríj megpendült, Tywin nagyúr visszahuppant az ülőkére, Tyrion Lannister pedig nemsokára már Varys oldalán lépdelt a sötétben. Valahogy visszamászott a járatban, megtette a kétszázharminc létrafokot odáig, ahol narancssárga zsarátnokok izzottak egy vassárkány szájában. Semmire sem emlékezett belőle. Csak a számszeríj hangjára, és apja felnyílt beleinek bűzére.
Még halálában is talált rá módot, hogy szarjon rám.

Varys végigvezette a járatokon, de egy szót sem beszélgettek, amíg ki nem értek a Feketevíz mellé, ahol Tyrion megnyert egy csatát, és elvesztett egy orrot. A törpe csak itt fordult szembe az eunuchhal.

– Megöltem az apámat – közölte olyan hangsúllyal, mintha csak azt mondaná, beütötte a lábujját.

A suttogók mestere kolduló barátnak öltözött, durva szövésű, molyrágta, barna köpenyét csuklya egészítette ki, amely eltakarta kövérkés arcát és kerek, kopasz fejét.

– Nem kellett volna felmásznod azon a létrán – mondta korholó hangsúllyal.

„Ahová a szajhák mennek.” Tyrion figyelmeztette az apját, hogy ne mondja ki ezt a szót.
Ha nem lőttem volna, látja, hogy csak üres fenyegetés az egész. Kivette volna a számszeríjat a kezemből, ahogy egykor Tyshát is kivette a karomból. Éppen fel akart állni, amikor lelőttem.

– Shaet is megöltem – vallotta be Varysnak. – Te is tudtad, mi volt.

– Valóban. Azt viszont nem tudtam, apám mi volt.

Varys halkan kuncogott.

– Most már tudod.

Az eunuchot is meg kellett volna ölnöm.
Még egy kis vér a kezén, mit számít? Nem tudta volna megmondani, mi tartotta vissza a tőrét. Nem a hála. Varys megmentette őt a hóhér pallosától, de csak mert Jaime kényszerítette.
Jaime... nem, jobb, ha nem gondolok Jaimere.

Inkább keresett egy új borostömlőt, és rátapadt, mintha egy nő melle lett volna. A savanyú vörös lé végigfolyt az állán, és átáztatta mocskos zubbonyát – ugyanazt, amit a cellában viselt. A fedélzet imbolygott a lába alatt, és amikor megpróbált felállni, megbillent, és keményen nekicsapódott a hajófalnak.
Vihar,
jött rá,
vagy ha nem, hát sokkal részegebb vagyok, mint gondoltam.
Felöklendezte a bort, és egy darabig mozdulatlanul feküdt, azon gondolkodva, vajon el fog-e süllyedni a hajó.
Ez a bosszúd, apám? Az Égi Atya megtett a Segítőjévé?

– Ez a rokongyilkosok jutalma – morogta, miközben a szél üvöltött odakint. Nem lett volna tisztességes, ha a hajósinas, a kapitány és még sokan mások olyasvalamiért halnának meg, amit ő tett, de mikor voltak az istenek tisztességesek? Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a sötétség magába nyelte.

Amikor újra feleszmélt, a feje szét akart robbanni, a hajó pedig sebesen pörgött, habár a kapitány esküdözött, hogy kikötöttek. Tyrion megkérte, hogy maradjon csendben, és tehetetlenül rugdalózott, amikor egy megtermett, kopasz tengerész a hóna alá kapta, és átvitte a raktérbe, ahol egy üres boroshordó várt rá. Apró kis hordó volt, még egy törpe számára is. Tyrion a küszködés közben összevizelte magát, ha még nem lett volna elég baja. Fejjel előre belegyömöszölték a hordóba, a térde a fülének nyomódott. Orrcsonkja borzalmasan viszketett, de a karjai úgy beszorultak, hogy nem tudta megvakarni.
Illő gyaloghintó egy magamfajta számára
, gondolta, miközben a helyére igazították a tetőt. Kiáltásokat hallott, aztán valaki eldöntötte a hordót. Minden apró zökkenőnél beleütötte a fejét az alsó deszkákba. A világ újra és újra megpördült körülötte, ahogy a hordót legörgették valahová, aztán hirtelen hangos reccsenéssel megállt, és legszívesebben felüvöltött volna. Egy másik hordó ütközött az övének, és Tyrion a nyelvébe harapott.

Ez volt élete leghosszabb útja, bár fél óráig sem tartott. Felemelték és letették, gurították és eldöntötték, felborították, aztán megint gurították. Hallotta, hogy odakint emberek kiáltoznak, sőt egy ló is nyerített a közelben. Görbe lába kezdett begörcsölni, és nemsokára már úgy fájt, hogy el is feledkezett a kalapálásról a fejében.

Úgy ért véget, ahogy elkezdődött: egy utolsó, szédítő görgetéssel és egy nagy zökkenéssel. Nem messze különös hangok társalogtak egy olyan nyelven, amiből semmit sem értett. Valaki ütni kezdte a hordót, és a tető hangos reccsenéssel felnyílt. Napfény és hűvös levegő ömlött be a nyíláson. Tyrion mohón kapkodott levegő után, és megpróbált felállni, de csak annyit ért el vele, hogy félrelökte a hordó tetejét, és kizuhant a keményre döngölt földre.

Egy elképesztően kövér, villás, sárga szakállú férfi magasodott fölé, kezében fakalapáccsal és vésővel. Hálóköpenye egy lovagi tornán sátornak is beillett volna, de a lazán megkötött öv kibomlott, láthatóvá téve hatalmas, fehér potrohát, valamint méretes, sárgás szőrrel borított, lógó marhafaggyúra emlékeztető mellét. Tyrionnak az a döglött tengeri tehén jutott eszébe róla, amelyet a hullámok mostak ki egyszer a Casterly-hegy alatti barlangokban.

A kövér ember mosolyogva nézett le rá.

– Egy részeg törpe – szólalt meg Westeros közös nyelvén.

– Egy rothadó tengeri tehén. – Tyrion szája tele volt vérrel, odaköpte a kövér lába elé. Egy hosszú, félhomályos, boltozatos pincehelyiségben voltak, a kőfalakat salétromfoltok pettyezték. Körülöttük sörös- és boroshordók, bőven elég ahhoz, hogy egy szomjas törpe könnyedén átvészelje az éjszakát.
Vagy akár az egész életet

– Udvariatlan vagy. Ezt szeretem egy törpében! – Amikor a kövér ember nevetett, zsírpárnái olyan hevesen rengtek, hogy Tyrion attól félt, még a végén elesik, és agyonnyomja. – Éhes vagy, apró barátom? Vagy inkább fáradt?

– Inkább szomjas. – Tyrion nehézkesen talpra állt. – És mocskos.

A kövér ember beleszaglászott a levegőbe.

– Értem, akkor először egy fürdő. Aztán étel és puha ágy, rendben? A szolgáim gondoskodnak rólad. – Félretette a kalapácsot és a vésőt. – Az otthonom a tiéd. A barátom barátja a nagy vízen túlról egyben Illyrio Mopatis barátja is.

Varys, a Pók barátja pedig biztosan olyasvalaki, akiben a legkevésbé sem bízhatok.

Ami azonban a fürdőt illette, a kövér férfi igazat mondott. Tyrion nem sokkal később már bele is ereszkedett a forró vízbe, lehunyta a szemét, és szinte azonnal elaludt. Meztelenül ébredt egy libatollal tömött ágyon, amely olyan puha volt, mintha egy felhő nyelte volna magába. Nyelve sajgott, torka pedig kiszáradt, a farka viszont kemény volt, akár egy vasrúd. Legördült az ágyról, keresett egy éjjeliedényt, és elégedett sóhajjal hozzáfogott megtölteni.

A szobában félhomály uralkodott, de az ablaktáblák rései között beszüremlett a napfény. Tyrion lerázta az utolsó cseppeket, és végigkacsázott a tavaszi fű lágyságával simogató, mintás myri szőnyegen. Esetlenül felkapaszkodott az ablakpárkányra, és kitárta a táblákat, hogy lássa, hová küldte őt Varys, és persze az istenek.

Az ablak alatt hat cseresznyefa állt őrt egy márványperemű medence körül, ágaik csupaszon és barnán terpeszkedtek. A víz tetején meztelen fiú állt bajvívó pózban, kezében karddal. Karcsú volt, és jóképű, nem lehetett tizenhatnál idősebb, egyenes, szőke haja a vállát verdeste. Olyan élethű volt, hogy a törpének hosszú pillanatokba került, mire rájött, hogy festett márványból van, bár a kardja úgy csillogott, mint a valódi acél.

A medence másik oldalán tizenkét láb magas téglafal emelkedett, a tetején vastüskékkel. És azon túl terült el a város. Az öböl körül cserepes háztetők tengere tömörült. Négyszögletes téglatornyokat látott, egy nagy, vörös templomot, és az egyik dombtetőn egy villát. A távoli hullámokról visszaverődtek a nap sugarai Az öbölben halászhajók mozogtak, vitorláik csapkodtak a szélben, és a part mentén nagyobb hajókat is látott kikötve.
Valamelyik biztosan Dorne-ba megy
,
vagy a Tengermelléki Keleti őrségbe.
Azonban nem tudta kifizetni az útiköltséget, és evezősnek is alkalmatlan volt.
Talán jelentkezhetnék hajósinasnak, és hagyhatnám
,
hogy a legénység végigmenjen rajtam a Keskeny-tengeren
,
oda-vissza.

Nem tudta, hol lehet. Itt még a levegőnek is más volt az illata. Különös fűszerek érződtek a hűvös őszi szélben, és a falon túli utcákról távoli kiáltásokat hallott. Valyrnak hangzottak, de minden öt szóból legfeljebb egyet ismert fel.
Nem Braavos,
állapította meg,
és nem is Tyrosh.
A csupasz faágak és a levegő hűvössége jószerével Lyst, Myrt és Volantist is kizárta.

Amikor meghallotta az ajtó nyitásának hangját, Tyrion szembefordult kövér vendéglátójával.

– Pentos, ugye?

– Úgy ám. Mi más lenne?

Pentos.
Nem Királyvár, azt rögtön látta.

– Hová mennek a szajhák? – kérdezte halkan magától.

– A szajhák itt is a bordélyokban vannak, mint Westeroson, de neked nem lesz szükséged rájuk, apró barátom. Válassz a szolgálólányaim közül, egyik sem mer majd visszautasítani.

– Rabszolgák? – kérdezte a törpe.

A kövér ember végigsimított olajozott, sárga szakállának egyik ágán – Tyrion a mozdulatot felettébb obszcénnek találta.