Sárkányok tánca (59 page)

Az istenek nem feleltek.

Kinyitotta a szemét, és megszólalt:

– Nem harcolhatok egyszerre két ellenség, egy külső és egy belső ellen. Ha meg akarom tartani Meereent, magam mögé kell állítanom a várost. Az
egész
várost. Szükségem van... szükségem van... – nem tudta kimondani.

– Felség? – kérdezte halkan Ser Barristan.

Egy királynő nem magáért, hanem a népéért létezik.

– Szükségem van Hizdahr zo Loraqra.

Melisandre

M
elisandre lakrészében sosem volt igazán sötét.

Három faggyúgyertya égett az ablakpárkányon, hogy fényükkel kordában tartsák az éjszaka rémségeit. Másik négy pislákolt az ágya mellett, kettő-kettő mindkét oldalon. A kandallóban a tűz éjjelnappal égett. Szolgálóinak elsőként azt kellett megtanulniuk, hogy a tűznek soha, soha nem szabad kialudnia.

A vörös papnő lehunyt szemmel elmondott egy imát, majd újra belenézett a tűzbe.
Még egyszer.
Biztosnak kellett lennie benne. Sok papot és papnőt csaltak lépre hamis képek, mert azt látták, amit látni akartak, ahelyett, amit a Fény Ura küldött nekik. Stannis, a király, aki a világ sorsát cipelte vállán, az újjászületett Azor Ahai veszélyes vállalkozásba kezdett délen. R’hllor bizonyára engedélyez számára egy pillantást arra, ami a királyra vár.
Mutasd meg nekem Stannist, uram,
imádkozott.
Mutasd mega királyodat, az eszközödet.

Képek táncoltak a szeme előtt aranyban és skarlátszínben, felvillantak, összeálltak, elmosódtak és egymásba olvadtak, különös, félelmetes és csábító alakot öltöttek. Újra látta a szem nélküli arcot, amint vért könnyezik. Aztán a tornyokat a tenger mellett összeomlani, ahogy a mélyből előtörő sötét áradat átcsap rajtuk. Koponya alakú árnyakat látott, melyek köddé váltak, vágyban összeforrt testeket, ahogy remegnek és vonaglanak. A tűzfüggönyön át hatalmas, szárnyas árnyak vonultak végig a kék égen.

A lány. Újra meg kell találnom a lányt, a lányt a haldokló lovon.
Havas Jon nemsokára számíthat az érkezésére. Nem lesz elég annyit mondani neki, hogy a lány menekül. Többet akar majd tudni, a helyet és az időpontot, amivel egyelőre nem szolgálhatott. Eddig csak egyszer látta a lányt.
Szürke volt, akár a hamu, és miközben figyeltem, porrá omlott és szétoszlott a szélben.

Egy arc öltött formát a kandallóban.
Stannis?
Egy pillanatig azt hitte... de nem, ezek nem az ő vonásai voltak.
Egy faarc, halottfehér.
Az ellenség? Ezernyi vörös szem lebegett a lángok között.
Lát engem.
Mellette egy farkasarcú fiú hátravetett fejjel üvöltött.

A vörös papnő megborzongott. Vér csorgott le a combján, fekete és füstölgő vér. A tűz a belsőjében lángolt, fájdalom és felszabadultság töltötte el, perzselte, átalakította. A hő vibrálása mintákat rajzolt a bőrére, ragaszkodó és állhatatos volt, akár egy szerető keze. Különös hangok szólongatták a régmúltból „Melony!” – hallotta egy nő kiáltását. „Hetes szám!” – szólt egy férfihang. Zokogott, könnyei lángnyelvek voltak, de így is lenyelte őket.

Hópelyhek hullottak kavarogva a sötét égből, és hamu szállt fel a földről a fogadásukra; a szürke és a fehér összevegyült, miközben lángoló nyílvesszők íveltek át egy fából épült fal felett, halott lények botladoztak némán az éjszakában, egy nagy, szürke szikla alatt, ahol száz barlangban égtek a tüzek. Aztán felerősödött a szél, megérkezett a lehetetlenül hideg, fehér köd, és a tüzek sorra kialudtak. Csak a koponyák maradtak.

Halál,
gondolta Melisandre.
A koponyák a halált jelentik.

A tűz halkan ropogott, és a ropogásban meghallotta
Havas Jon
elsuttogott nevét. A parancsnok hosszúkás arca ott lebegett előtte, vörös és narancs lángnyelvekkel övezve, időnként eltűnt, majd újra megjelent, akár egy bizonytalan árnyék a rebbenő függöny mögött. Most ember volt, most farkas, aztán megint ember. De a koponyák is végig ott voltak körülötte. Melisandre korábban már látta ezt a fenyegetést, megpróbálta figyelmeztetni rá Jont.
Körbeveszik az ellenségek, tőrök a sötétben.
Nem hallgatott rá.

A hitetlenek sosem hallgattak rá, csak amikor már túl késő volt.

– Mit látsz, úrnőm? – kérdezte halkan a fiú.

Koponyákat. Ezer koponyát, és megint a fattyú kölyköt. Havas Jont.
Amikor megkérdezték, mit lát a tűzben, Melisandre mindig azt felelte, „sok mindent, és még annál is többet”, de látni sosem volt olyan egyszerű, mint a szavai sugallták. Ez művészet volt, és mint minden művészet, önuralmat, fegyelmet és hosszas tanulmányozást igenyelt.
És persze fájdalmat.
R’hllor az áldott tűzön át szólt kiválasztottjaihoz, a hamu, a zsarátnok és a táncoló lángok nyelvén, melyet csak egy isten érthetett igazán. Melisandre már számtalan éve gyakorolta művészetét, és megfizette az árat. Még saját rendjében sem akadt senki, aki képes volt hasonló tisztasággal látni a szent lángokban félig elrejtett, félig felfedett titkokat

Most mégsem találta a királyát.
Csupán egyetlen pillantást szeretnék az Azor Ahaira, de R’hllor csak Havast mutatja nekem.

– Devan, szomjas vagyok – szólalt meg. Torka kiszáradt és kapart.

– Igenis, úrnőm. – A fiú töltött egy kupa vizet az ablak mellett álló kőkancsóból, és odavitte neki.

– Köszönöm. – Melisandre ivott egy kortyot, lenyelte, és a fiúra mosolygott, amitől az elpirult. Tudta, hogy a kölyök félig-meddig szerelmes belé.
Fél tőlem, akar engem
,
és felnéz rám.

Ugyanakkor Devan nem örült, hogy itt kell lennie. A fiú büszkén szolgált a király fegyverhordozójaként, és nagyon megsértődött, amikor Stannis utasította, hogy maradjon a Fekete Várban. A vele egyidős kölykökhöz hasonlóan az ő feje is tele volt a dicsőségről szóló álmokkal; nem kétséges, magában már elképzelte, milyen hősiesen fog viselkedni Erdőmélyén. Más, hasonló korú fiúk délre mentek, hogy a király lovagjai mellett szolgáljanak fegyverhordozóként, és az oldalukon vonuljanak harcba. Devan kihagyása első látásra megrovásnak, büntetésnek tűnhetett a saját vagy esetleg az apja valamelyik hibájáért

Valójában azért kellett maradnia, mert Melisandre kérte. Tengerjáró Davos négy idősebb fia odaveszett a feketevízi csatában, amikor a király flottáját elnyelt a zöld tűz. Devan volt az ötödszülött, és sokkal nagyobb biztonságban érezhette magát itt, mint a király mellett. Davos nagyúr persze nem fog érte köszönetét mondani neki, mint ahogy a fiú sem, de a papnő úgy érezte, Tengerjárónak már bőségesen kijutott a gyászból. Bármennyire tévúton is járt, Stannis iránti hűségét nem lehetett megkérdőjelezni. Ezt is látta a lángokban.

Devan gyors, okos és rátermett fiú volt, amit a többi szolgálójáról nem igazán lehetett elmondani. Stannis tucatnyi emberét hagyta hátra, hogy rendelkezésére álljanak, miután ő elindult délre, de a legtöbbjük használhatatlannak bizonyult, őfelségének szüksége volt minden kardra, így csak az öregeket és nyomorékokat tudta nélkülözni. Az egyik megvakult a Fal alatti csatában, amikor ütés érte a fejét, a másik megnyomorodott, amikor felbukó lova összezúzta a lábát Az őrmestere egy óriás husángjának köszönhette karja elvesztését. Három másik őrt Stannis kiheréltetett, mert vad asszonyokat erőszakoltak meg. Kapott továbbá két részegest és egy gyávát is, ez utóbbit felakasztották volna – ezt maga a király is elismerte –, de nemesi családból származott, és atyja, illetve fivérei a kezdetektől bátran harcoltak Stannis oldalán.

Nem kétséges, azért kapott maga mellé őröket, hogy a fekete testvérek továbbra is tisztelettel viselkedjenek vele szemben, de Stannis egyik emberéről sem tudta elképzelni, hogy vész esetén túl sok segítséget nyújthatnának. Nem számít. Asshai Melisandre nem féltette magát. R’hllor majd megvédi.

Kortyolt még egyet a vízből, letette a kupát, nagyot nyújtózkodott, és sajgó, merev izmokkal felállt a székből. Miután oly sokáig bámulta a lángokat, kellett egy kis idő, hogy hozzászokjon a félhomályhoz. Szeme kiszáradt és elfáradt, de ha megdörzsöli, még rosszabb lesz.

A tűz is lassan leégett.

– Devan, tegyél még rá fát. Mennyi az idő?

– Nemsokára hajnalodik, úrnőm.

Hajnal. Újabb nap adatott meg nekünk, R’hllor legyen áldott. Az éjszaka rémségei visszavonulnak.
Melisandre az egész éjszakát a tűz előtt ülve töltötte, ahogy oly gyakran tette. Mióta Stannis távozott, nem sűrűn használta az ágyát Nem volt ideje aludni, az egész világ súlya nyomta a vállát. Ráadásul félt az álmoktól.
Az alvás kis halál az álmok a Másik suttogásai, aki megpróbál átrántani minket az örök sötétségbe.
Szívesebben merült el inkább a vörös nagyúr áldott lángjainak rőt ragyogásában, amikor a hőhullámok pírt varázsoltak az arcára, akár egy szerető csókjai. Néha elszunyókált, de egy óránál hosszabb időre soha. Azért imádkozott, hogy jöjjön el a nap, amikor már egyáltalán nem kell aludnia. Amikor megszabadul az álmoktól.
Melony,
gondolta.
Hetes szám.

Devan rakott néhány hasábot a tűzre, a lángok vadul csaptak fel újra, visszaűzték az árnyékokat a szoba sarkaiba, elnyelték a nem kívánt álmokat.
A sötét ismét visszavonul... egy időre. Ám a Falon túl az ellenség egyre erősödik, és ha győz, soha többé nem jön el a hajnal
Elgondolkodott, vajon az ő arcát látta-e a lángok közül visszanézni rá.
Nem, biztosan nem. Az ő arcképe ennél sokkal ijesztőbb lenne, hideg és fekete, túlságosan félelmetes ahhoz, hogy bárki ránézzen és túlélje.
A faember és a farkasarcú fiú azonban... ők biztosan a szolgái voltak... a bajnokai, ahogy Stannis az övé.

Odalépett az ablakhoz, kitárta a zsalukat. Keleten már kezdett világosodni, de az éjfekete égbolton még ragyogtak a csillagok. A Fekete Vár ébredezett, tekete köpenyes férfiak vágtak át az udvaron, hogy elfogyasszák reggeli zabkásájukat, mielőtt felváltják testvéreiket a Fal tetején. A szellőt meglovagolva néhány hópehely sodródott be az ablakon.

– Úrnőm kívánja elkölteni a reggelijét? – kérdezte Devan.

Étel. Igen. Ennem kell.
Voltak napok, amikor teljesen elfeledkezett róla. R’hllor megadott minden táplálékot, amire a testének szüksége volt, de úgy vélte, jobb, ha ezt titkolja a halandó emberek elől.

Havas Jonra volt szüksége, nem kenyérre és szalonnára, de nem lett volna értelme elküldeni Devant a parancsnokért. Nem jönne a hívására. Havas úgy döntött, továbbra is a kovácsműhely mögött fog lakni, két szerényen berendezett szobában, ahol korábban az őrség megboldogult kovácsa élt Talán nem találta magát méltónak a Király Tornyára, vagy nem is érdekelte. Ez volt az egyik hibája, a fiatalság hamis alázata, ami önmagában is egyfajta kevélységnek számított. Sosem bölcs dolog, ha egy uralkodó megpróbálja elkerülni a hatalom látszatát, mivel pont ez a látszat adja hatalma jelentős részét.

A fiú azonban nem volt teljesen naiv. Okosabb volt annál, sem-hogy egyszerű kérelmezőként járuljon Melisandre elé, kikötötte, hogy minden alkalommal a papnő menjen el hozzá, ha szót akar váltani vele. És amikor Melisandre megtette, a parancsnok gyakran váratta, vagy nem is fogadta. Okos, meg kell hagyni.

– Csalánteát kérek, főtt tojást és kenyeret vajjal. Friss kenyeret, ha megkérhetlek, ne szárazat. És keresd meg a vadat is, mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele.

– Zörgővértet, úrnőm?

– Igen, és mielőbb.

Amíg a fiú távol volt, Melisandre megmosdott és köpenyt cserélt. Ruhájának ujjai tele voltak rejtett zsebekkel; gondosan átvizsgálta mindegyiket, hogy megbizonyosodjon róla, minden por a helyén van. Porok, melyek zöldre, kékre vagy ezüstre színezik a tüzet, embernél is magasabbra szítják a lángokat, vagy füstöt gerjesztenek. Igazmondó füstöt, vágykeltő füstöt, félelmet előidéző füstöt vagy éppen fekete füstöt, amely képes megölni egy embert. A vörös papnő mindegyikből tartott magánál egy csipetnyivel.

A Keskeny-tenger másik oldaláról hozott faragott láda mostanra több mint háromnegyedéig kiürült És bár Melisandre ismerte a porok készítésének titkát, sok ritka alapanyaghoz nem tudott hozzájutni.
A varázslataim elegendőek lesznek.
Sokkal erősebbnek érezte magát a Falnál, erősebbnek, mint Asshaiban. Minden szava és mozdulata hatékonyabbá vált, olyan dolgokra volt képes, amikre azelőtt soha.
Rettenetes árnyakat tudnék idézni
,
a sötétség lényei nem állhatnának meg előttük.
Ilyen varázslatokkal a birtokában hamarosan már nem lesz szüksége az alkimisták és piromanták nevetséges trükkjeire.

Becsukta a ládát, elfordította a zárat, és a kulcsot a szoknyája alá, egy újabb titkos zsebbe rejtette. Kopogtattak az ajtaján. A félénk hang alapján a félkarú őrmester lehetett

– Melisandre úrnő, a Csontok Ura megérkezett!

– Küldd be! – Melisandre visszaült a tűzhely előtti székre.

A vad ujjatlan, keményített bőrből készült, bronzlemezekkel megerősített zekét viselt, fölötte pedig zöld-barna foltos köpenyt.
Semmi csont.
Ő is árnyékba öltözött, szürkés, szinte láthatatlan ködfoszlányokba, melyek az arca előtt örvénylettek, és minden lépésnél új alakot öltöttek.
Csúf dolgok. Csúfak, akár a csontjai.
Kopaszodó homlok, közel ülő, sötét szempár, beesett arc, féregként tekergő bajusz a töredezett, barna fogakkal teli száj fölött.

Melisandre érezte a melegséget a torkán, ahogy a rubin a rabszolga közelségétől felizzott.

– Levetetted a csontruhádat – jegyezte meg.

– Idegesített a csörömpölés.

– A csontok megvédenek – emlékeztette a férfit. – A fekete testvérek nem kedvelnek téged. Devan mondta, hogy tegnap is összekaptál valakivel a vacsora miatt.

– Néhányukkal. Szalonnás bablevest ettem, amikor Bowen Marsh belém kötött. A Vén Gránátalma azt hitte, kémkedem utána, és közölte, hogy nem szereti, ha gyilkosok próbálják kihallgatni, amikor megbeszélést folytat. Mondtam neki, hogy ez esetben nem kellene ott ülniük. Bowen feje vörössé vált, és fuldokló hangok jöttek ki a száján, de ennél tovább nem ment. – A vad leült az ablakpárkányra, és előhúzta a tőrét. – Há valamelyik varjú kést akar döfni a bordáim közé, miközben a levesemet kanalazom, csak próbálkozzon nyugodtan. Hobb zabkásája csak ízletesebb lesz, ha egy kis vér fűszerezi.