Sárkányok tánca (63 page)

A kérdés megrémítette. Nyúzó egyszer említette, hogy a Fattyú megölte tisztavérű fivérét, de soha nem merte elhinni. Tévedhetett A testvérek időnként meghalnak, de ez nem jelenti, hogy megölték őket.
Az én testvéreim is meghaltak pedig nem bántottam őket.

– Nagyuramnak van új felesége, aki fiúkat szülhet neki.

– A fattyam imádná, nem igaz? Walda úrnő Frey, és az az érzésem, igencsak termékeny. Bevallom, különös módon megkedveltem az én kis kövér asszonyomat. Az előző kettő soha nem adott ki egyetlen hangot sem az ágyban, de ez egyfolytában sikoltozik és remeg, amit meglehetősen vonzónak tartok. Ha olyan sebesen potyogtatja a fiúkat, ahogy a gyümölcslepényt eszi, Rémvárat hamarosan elözönlik a Boltonok. Ramsay természetesen mindet meg fogja ölni, ami talán nem is baj. Nem élek olyan sokáig, hogy lássam férfivá érni a fiaimat, a kölyökkorú urak pedig minden házra átkot jelentenek. Walda viszont biztosan nagyon szomorú lesz.

Bűzös torka kiszáradt. Hallotta a szél zúgását az utat szegélyező szilfák száraz ágai között.

– Jó uram, én...

–
Jóuram,
elfelejtetted?

– Jóuram. Ha megkérdezhetem... miért van rám szükséged? Én már senkinek nem jelentek hasznot. Nem is vagyok ember. Megtörtem és... ez a szag...

– Egy fürdő és egy ruhacsere megoldja a szagot.

– Fürdő? – Bűzös gyomra összeszorult. – Én... inkább nem, jóuram. Kérlek, nekem... sebeim vannak, és... ezeket a ruhákat Ramsay nagyúr adta nekem, én... azt mondta, soha nem vehetem le őket, csak az ő parancsára...

– Rongyokat viselsz – magyarázta Bolton nagyúr meglepően türelmesen. – Mocskos, szakadt, foltos, vértől és húgytól bűzlő rongyokat. Ráadásul vékonyak is, biztosan fázol. Puha és meleg gyapjút adunk rád, talán egy prémes szegélyű köpenyt is. Nem szeretnéd?

– Nem. – Nem hagyhatta, hogy megfosszák a Ramsay nagyúrtól kapott ruháitól. Nem hagyhatta, hogy
lássák.

– Jobban tetszene némi selyem és bársony? Ha jól emlékszem, volt idő, amikor szeretted az ilyesmit.

–
Nem!
– tiltakozott rémülten. – Nem, én csak ezeket a ruhákat akarom, Bűzös ruháit! Bűzös vagyok, rímel arra, hogy büdös! – Szíve hevesen dörömbölt, akár egy dob, hangja ijedt nyüszítéssé vékonyodott. – Nem akarok fürdőt, jóuram, ne vedd el a ruháimat!

– Legalább kimoshatjuk őket?

– Nem! Nagyuram, ne,
könyörgöm!
– Mindkét kezével melléhez szorította zubbonyát, és összegörnyedt a nyeregben, mintha attól tartana, hogy Roose Bolton megparancsolja a katonáinak, ott helyben tépjék le róla a ruhát.

– Ahogy akarod. – Bolton sápadt szempárja üresnek tűnt a holdfényben, mintha senki nem lett volna mögöttük. – Tudod, nem akarlak bántani. Nagyon sokkal tartozom neked.

– Valóban? – Egy része valahol belül azt sikoltozta:
ez egy csapda, játszik veled, a fiú csupán az apja árnyéka!
Ramsay nagyúr állandóan a reményeivel játszadozott. – Mivel... mivel tartozol nekem, jóuram?

– Egész Északkal. A Starkoknak azon a napon lett végük, amikor te elfoglaltad Derest. – Legyintett sápadt kezével. – Most már csak a koncon marakodunk.

A rövid út Hantcsarnok cölöpfalánál ért véget. A négyszögletes tornyokon zászlók lobogtak a szélben: Rémvár nyúzott embere, a Cerwynek csatabárdja, Tallhart fenyői, Manderly férfisellője, a vén Locke nagyúr keresztbe tett kulcsai, az Umberek óriása, a Flintek kőkeze és a Hornwoodok jávorszarvasa. A Stoutokat arany-rozsdabarna pajzs, a Slate-eket szürke mező jelképezte dupla, fehér szegélydísszel. A Patakvidékről érkezett négy Ryswell jelenlétét négy lófej hirdette – egy szürke, egy fekete, egy arany és egy barna. A Ryswellek maguk sem tudtak megállapodni címerük színében. És legfölül lobogott annak a fiúnak a szarvasos-oroszlános zászlaja, aki ezermérföldnyire ült a Vastrónon.

Bűzös a régi szélmalom lapátjait figyelte, miközben a kaputorony alatt belovagoltak a füves udvarra, ahol istállófiúk szaladtak elő, ellátni a lovakat.

– Erre, ha megkérhetlek. – Bolton nagyúr az erőd felé indult, ahol a megboldogult Dustin nagyúr és özvegy felesége lobogói lengtek. Az elhunyt férj zászlaja tüskés koronát ábrázolt keresztbe tett csatabárdok fölött, az asszonyé ugyanazt, kiegészítve Rodrik Ryswell arany lófejes címerével.

Ahogy felfelé kapaszkodott a nagyterembe vezető széles falépcsőn, Bűzös lába remegni kezdett. Egy pillanatra meg kellett állnia, pihenni, és közben felnézett a Nagyhant füves lejtőire. Némelyek azt állították, az az Első Király sírdombja, aki Westerosra vezette az Elsőket. Mások szerint a mérete alapján egy óriáskirályt temettek oda. Nagyon kevesen vallották, hogy nem sirhalom, hanem csak egyszerű domb, méghozzá magányos domb, mert a hantvidék lapos, szélfútta síkság volt

A nagyteremben egy nő állt a kandalló mellett, keskeny kezét a haldokló tűz zsarátnoka fölött melengette. Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, ékszerek és drágakövek nélkül, de nemesi családból származott, ez tisztán látszott. Bár szeme és szája sarkában ráncok sorakoztak, tartása egyenes maradt, és az arca sem hagyott kívánnivalót Hajában ősz szálak keveredtek a barnákkal, fürtjeit kontyba fogta össze a tarkóján.

– Ki ez? – kérdezte. – Hol a fiú? A fattyad nem volt hajlandó átadni? Ha ez a vénember a... ó, istenek, mi ez a
szag
? Ez a vadember összepiszkította magát?

– Eddig Ramsay-nél volt. Barbrey úrnő, hadd mutassam be neked a Vas-szigetek jog szerinti uralkodóját, Theont a Greyjoy-házból.

Ne,
gondolta Bűzös,
ne, ne mondd ki ezt a nevet, Ramsay meghallja, tudni fogja, megtudja, bántani fog!

A nő összehúzott ajakkal nézte.

– Nem erre számítottam.

– Vele kell megelégednünk, nincs más.

– Mit tett vele a fattyad?

– Gondolom, eltávolított róla némi bőrt, egy-két kisebb testrészt. Semmi létfontosságút.

– Megőrült?

– Lehetséges. Számít valamit?

Bűzös nem bírta tovább hallgatni őket.

– Kérem, jóuram, úrnőm, itt valami tévedés lesz! – Térdre rogyott, reszketett, akár a falevél a téli viharban, könnyek csorogtak elgyötört arcán. – Én nem ő vagyok, nem a Köpönyegforgató, ő meghalt Deresben! Az én nevem Bűzös! – Mindig emlékeznie kellett az
igazi
nevére. – Rímel arra, hogy bűnös!

Tyrion

A
Selaesori Qhoran
már hetedik napja volt úton Volantisból, amikor Krajcár végül előbukkant a kabinjából. Úgy kapaszkodott fel a fedélzetre, mint valami hosszú téli álmából ébredő, félénk erdei lény.

Alkonyodott, a vörös pap meggyújtotta tüzét a hajó közepén elhelyezett nagy parázstartóban, a legénység összegyűlt imádkozni. Moqorro hangja mély dobszó volt, amely mintha valahonnan hatalmas teste mélyéről dübörgött volna elő.

–
Köszönjük neked a napot, mely melegen tart minket
– imádkozott. –
Köszönjük neked a csillagokat, melyek vigyáznak ránk, miközben ezen a hideg, fekete tengeren hajózunk.

A hatalmas termetű, még talán Ser Jorah-nál is magasabb és kétszer olyan széles pap vörös, az ujjánál, a nyakánál és a szegélyénél narancs lángnyelvekkel hímzett köpenyt viselt. Bőre fekete volt, akár a korom, haja fehér, mint a hó; az arcára és homlokára tetovált lángnyelvek sárga és narancs színben pompáztak. Vasbotja ugyanolyan magas volt, mint ő maga, és sárkányfej koronázta; amikor nyelét a fedélzet deszkáihoz ütötte, a sárkány pofájából zöld láng lövellt elő.

Testőrei, a Lángoló Kéz öt rabszolgaharcosa vezették a kórust Ó-Volantis nyelvén kántáltak, de Tyrion már elég sokszor hallotta az imát ahhoz, hogy megértse a lényegét.
Gyújtsd mega tüzünket és védj meg minket a sötétségtől, bla-bla, világítsd meg az utunkat, és tarts minket ropogósan melegen, az éj sötét, és tele van iszonyattal, ments meg minket a félelmetes dolgoktól, bla-bla, és így tovább.

Annál azonban okosabb volt, hogy hangot adjon gondolatainak. Tyrion Lannister sosem vette hasznát az isteneknek, de ezen a hajón bölcsnek látszott bizonyos fokú tiszteletet mutatni R’hllor irányában. Jorah Mormont azonnal levette róla a láncokat és bilincseket, amint útra keltek, és a törpe nem akarta újra felölteni őket.

A
Selaesori Qhoran
ötszáz tonnás, lomha teknő volt hatalmas raktérrel, elöl-hátul magas felépítménnyel, középen egyetlen árboccal. A groteszk, féregrágta orrszobor valamilyen székrekedéses ábrázatú hírességet formázott, egyik hóna alatt pergamentekerccsel. Tyrion ennél csúfabb hajót még soha nem látott, és a legénység sem volt különb. A kapitány, egy mocskos szájú, érzéketlen, hordóhasú, mohó tekintetű tengerész pocsék
cyvasse-
játékos volt, és még pocsékabb vesztes. Négy tiszt szolgált alatta, mindannyian felszabadított rabszolgák, és a hajót ötven rabszolga evezős hajtotta, mindegyiknek az arcára az orrszobor elnagyolt mását tetoválták.
Orrnélküli,
a tengerészek így hívták Tyriont, hiába mondta el nekik számtalanszor, hogy a neve Hegyi Hugor.

Három tiszt és a legénység több mint háromnegyede a Fény Urának buzgó híve volt. Tyrion a kapitányról nem tudta biztosan megállapítani, mivel a férfi mindig feljött az esti imához; de nem vett részt benne. Ám a
Selaesori Qhoran
valódi parancsnoka Moqorro volt, legalábbis ezen az úton.

–
Fény Ura, áldd meg rabszolgádat, Moqorrót, világítsd meg útját a világ sötét helyein!
– dörögte a vörös pap. –
Védelmezd meg alázatos rabszolgádat, Benerrót. Adj neki bátorságot. Adj neki bölcsességet. Töltsd meg szívét tűzzel!

Tyrion ekkor vette észre Krajcárt, aki a hátsó felépítmény alá vezető meredek falépcsőről figyelte az előadást. Az egyik alsó lépcsőn állt, így csak a feje teteje látszott. A csuklya alatt fehéren csillogott a szeme az éjszakai tűz fényében. Vele volt a kutyája is, a hatalmas, szürke kopó, amelyiken lovagolni szokott az előadások alkalmával.

– Hölgyem – szólt oda neki Tyrion halkan. Valójában nem volt hölgy, de Tyrion képtelen volt kimondani azt az ostoba nevet, és nem akarta
lánynak
vagy
törpének
sem hívni.

Krajcár megrezzent.

– Én... én nem láttalak.

– Nos, elég kicsi vagyok.

– Nem... nem éreztem jól magam...

A kutya vakkantott.

Úgy érted, belebetegedtél a gyászba.

– Ha segítségedre lehetek...

– Nem. – Azzal ugyanolyan gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent, visszamenekült a kabinjába, melyen kutyájával és malacával osztozott. Tyrion nem hibáztatta. A
Selaesori Qhoran
legénysége szemlátomást örült, amikor a fedélzetre lépett, elvégre egy törpe szerencsét jelentett. A fejét olyan gyakran dörzsölték meg, és olyan erővel, hogy már attól félt, kihullik a haja. Krajcár azonban sokkal vegyesebb fogadtatásra talált. Lehet, hogy törpe volt, de ugyanakkor nő is, és a nők balszerencsét jelentettek egy hajón. Voltak, akik az ő fejét is megdörzsölték, de többen inkább átkot mormoltak a bajuszuk alatt, amikor megjelent a fedélzeten.

Az én látványom pedig csak só a sebére. Azért vágták le a testvére fejét
,
mert azt hitték, én vagyok az, mégis itt ülök, mint valami átkozott vízköpő szobor, és üres vigaszt ígérgetek. Az ő helyében én sem akarnék mást, mint belökni magam a tengerbe.

Sajnálta a lányt. Nem szolgált rá mindarra a borzalomra, ami Volantisban érte, ahogy a testvére sem. Amikor legutoljára látta, még mielőtt elhagyták a kikötőt, Krajcár szeme duzzadt volt a sírástól, két kísérteties, vörös folt a sápadt, halovány arcon. Mire vitorlát bontottak, bezárkózott a kabinjába a kutyájával és a malacával, de éjszakánként mindannyian hallották, ahogy sír. Tegnap az egyik tiszt közölte, hogy legszívesebben kidobná a hajóból, még mielőtt a könnyeivel elsüllyeszti. Tyrion nem volt benne teljesen biztos, hogy tréfál.

A legénység az esti ima végeztével szétszéledt, néhányan az őrhelyükre mentek, mások enni, rumot inni vagy aludni a függőágyukba. Moqorro ott maradt a tüze mellett, ahogy minden éjszaka tette. Bámulta a táncoló lángokat, elveszett a látomásokban.
Vajon valóban látja a jövőt, ahogy állítja
? Ha igen, félelmetes adomány birtokában van. A pap egy idő után felemelte a tekintetét, és a törpére nézett.

– Hegyi Hugor – szólalt meg komor biccentéssel. – Imádkozol velem?

– Valaki azt mondta, az éj sötét, és tele van iszonyattal. Mit látsz a lángokban?

– Sárkányokat – felelte Moqorro Westeros közös nyelvén. Nagyon jól beszélte, alig érződött az akcentusa. Nem kétséges, Benerro főpap többek közt ezért választotta őt, hogy elvigye R’hllor hitét Daenerys Targaryennek. – öreg és fiatal sárkányokat, igazakat és hamisakat, fényeseket és sötéteket És téged. Egy kis embert nagy árnyékkal, amint az egész közepén acsarog.

– Acsarog? Egy olyan kedves fickó, mint én? – Tyrion ezt szinte már hízelgőnek érezte.
Nem kétséges, annak is szánta. Minden bolond
szereti hallani
,
hogy fontosnak tartják.
– Talán Krajcárt láttad. Majdnem ugyanakkorák vagyunk.

– Nem, barátom.

Barátom
?
Ezen vajon mikor eshettünk túl
?

– Láttad, mennyi idő, amíg elérjük Meereent?

– Annyira szeretnéd már látni a világ megváltóját?

Igen és nem. A világ megváltója lecsapathatja a fejem
,
vagy odaadhat a sárkányainak előétel gyanánt.

– Nem én – tiltakozott Tyrion. – Engem csak az olajbogyók érdekelnek, bár attól tartok, megöregszem és meghalok, mire megkóstolhatom őket. Gyorsabban tudnék evezni, mint ahogy vitorlázunk. Mondd csak, ez a
Selaesori Qhoran
egy triarka volt vagy valami teknősbéka?

A vörös pap kuncogott.

– Egyik sem. A
Qhoran...
nem uralkodó, hanem az az ember, aki szolgálja az uralkodókat és tanácsokkal látja el őket, segít nekik intézni az ügyeiket. Westeroson talán az
intéző
vagy
tanácsos
kifejezést használnánk rá.

A Király Segítője?
Mulatságosnak találta.

– És a
selaesori?

Moqorro megérintette az orrát.

– Aromás illatot árasztó. Jó szagú vagy virágillatú, talán ez a megfelelő szó rá.

– Vagyis a
Selaesori Qhoran
többé-kevésbé azt jelenti, hogy
Büdös Intéző
?

– Inkább
Illatos Intéző.

Tyrion elvigyorodott.

– Azt hiszem, én inkább maradok a
büdösnél,
de azért köszönöm a magyarázatot.

– Örülök, hogy felvilágosíthattalak. Talán egy nap azt is megengeded, hogy R’hllor igazságára oktassalak.

– Talán egy nap. –
Amikor csak egy fej leszek egy dárda hegyén.

A helyet, melyen Ser Jorah-val osztozott, csak a legnagyobb jóindulattal lehetett kabinnak nevezni; a dohos, kellemetlen szagú helyiségben ahhoz is alig volt hely, hogy két függőágyat felakasszanak egymás fölé. Mormont már elnyúlt az alsón, lassan himbálózott a hajó mozgásának ütemére.

– A lány végre kidugta az orrát – mondta neki Tyrion. – Egyetlen pillantást vetett rám, aztán rögtön vissza is menekült a fedélzet alá.

– Nem vagy valami szép látvány.

– Nem mindenki lehet olyan jóképű, mint te. A lány elveszettnek érzi magát. Nem lepne meg, ha szerencsétlen teremtés csak azért osont volna fel, hogy belevesse magát a tengerbe.

– A szerencsétlen teremtés neve Krajcár.

– Tudom a nevét. – Gyűlölte a nevét. A bátyját Negyedréznek hívták, bár a valódi neve Oppo volt. Negyedréz és Krajcár.
A legkisebb pénzek legalábbis értékben
,
és ami még rosszabb, saját maguknak választották ezeket a neveket.
Rossz ízt hagyott Tyrion szájában. – A lényeg, hogy barátra van szüksége.

Ser Jorah felült a függőágyban.

– Akkor barátkozz össze vele, vedd el feleségül, bánom is én!

Ez sem javított Tyrion hangulatán.

– Hasonló a hasonlóhoz, így gondolod? Magadnak pedig egy nőstény medvét szemeltél ki, ser?

– Te ragaszkodtál hozzá, hogy hozzuk magunkkal.

– Azt mondtam, nem hagyhatjuk Volantisban. Ez nem azt jelenti, hogy meg akarom dugni. Ha elfelejtetted volna, a halálomat kívánja. Én vagyok az utolsó ember, akivel össze akarna barátkozni.

– Mindketten törpék vagytok.

– Igen, ahogy a bátyja is az volt, akit azért öltek meg, mert egy részeg bolond összetévesztette velem.

– Csak nem bűntudatot érzel?

– Nem! – felelte dühösen Tyrion. – Elég bűnöm van, amiért felelnem kell; ehhez az egyhez nincs közöm. Talán nehezteltem rájuk némileg a Joffrey esküvőjén játszott szerepük miatt, de soha nem kívántam, hogy bajuk essen.

– Valóban ártalmatlan lény vagy, akár egy bárány. – Ser Jorah felállt – A törpe lány a te terhed. Csókold meg, öld meg vagy kerüld el, ahogy tetszik. Engem nem érdekel – Tyrion mellett átnyomakodva elhagyta a kabint.

Nem csoda, hogy kétszer is száműzték,
gondolta Tyrion.
Ha lenne rá módom, én is azt tenném. Hideg, komor és mogorva ember, híján minden vidámságnak. És ezek még a jó tulajdonságai.
Ser Jorah ébren töltött óráinak nagy részében a felépítményt rótta, vagy a korlátnak támaszkodva a tengert bámulta.
Az ezüstkirálynőjét keresi.

Daenerysre vágyik, és azt akarja, hogy a hajó gyorsabban menjen. Nos, én sem viselkednék másként
,
ha Tysha várna Meereenben.

Talán a Rabszolga-öböl lehet az a hely, ahová a szajhák mennek? Nem tűnt valószínűnek. Az olvasmányai alapján a rabszolgatartó városokban inkább teremtették őket.
Mormont hozhatott volna magával egyet.
Egy csinos rabszolgalány csodákat művelhetett volna a lovag hangulatával... különösen egy ezüsthajú, mint az a szajha, amelyik a farkán üldögélt Selhorysban.

A folyón Tyrionnak el kellett viselnie Griffet, de ott legalább elterelte a figyelmét a kapitány valódi kiléte és a dereglye néhány fős legénységének bajtársiassága. A koggán azonban mindenki az volt, akinek látszott, senki nem volt a sorstársa, és csak a vörös pap mutatott iránta némi érdeklődést.
Ő és talán Krajcár. De a lány gyűlöl, amit meg is tudok érteni.

Hamar kitapasztalta, mennyire unalmas az élet a
Selaesori Qhoranon.
A nap legizgalmasabb része az volt, amikor az ujjait döfködte a tőrével. A folyón legalább voltak csodák: óriásteknősök, romos városok, kőemberek, meztelen septák. Soha nem lehetett tudni, mi vár rájuk a következő kanyarulaton túl. A tengeren a nappalok nem különböztek az éjszakáktól. Volantis elhagyása után a kogga egy darabig a part mentén haladt, így Tyrion megfigyelhette a félszigeteket, a sziklaszirtekről felrebbenő madárrajokat és a romba dőlt világítótornyokat, számolhatta a kopár, barna szigeteket. Sok másik hajót is látott: halászhajókat, lomha kereskedőhajókat, büszke gályákat, amint evezőikkel fehér tajtékká keverik a hullámokat. Ám amint kiértek a mélyebb vizekre, csak az ég és a tenger maradt, a levegő és a víz. A víz víznek látszott, az ég égnek. Néha megjelent egy-egy felhő.
Túl sok a kék.

Az éjszakák még rosszabbak voltak. Tyrion kiváló körülmények között is rosszul aludt, ez pedig nagyon messze állt attól. Az alvás legtöbbször álmokat hozott, és álmában a Bánat várta, meg a kőkirály, aki apja arcát viselte. Így vagy felmászott a függőágyára, és hallgatta Ser Jorah horkolását maga alatt, vagy fent maradt a fedélzeten, és a tengert bámulta. A holdtalan éjszakákon a víz fekete volt, akár a mesterek tintája, egyik látóhatártól a másikig. Sötét, mély és félelmetes, a maga hátborzongató módján gyönyörű, de Tyrion azon kapta magát, hogy amikor túl sokáig nézi, önkéntelenül is arra gondol, milyen könnyű lenne lelépni a hajóperemről, és belehullani abba a sötétségbe. Egyetlen apró csobbanás, és életének szánalmas kis meséje máris véget érne.
De mi van, ha létezik pokol, és az apám ott vár rám?