Sárkányok tánca (66 page)

És
valóban
énekeltek, mégpedig az igaz nyelven, amit Bran nem értett, de a hangjuk olyan tiszta volt, akár a téli levegő.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Bran egy alkalommal Levéltől.

– Lementek a földbe – felelte. – A kövekbe, a fákba. Mielőtt az Elsők megérkeztek, ez az egész föld, amit ti Westerosnak neveztek, a mi otthonunk volt, bár akkoriban még csak kevesen jártuk a világot. Az istenek hosszú életet adtak nekünk, de termékenységet nem, mivel akkor elözönlöttük volna a világot, ahogy a szarvasok is elszaporodnak egy erdőben, ha nincsenek ott farkasok, hogy vadásszanak rájuk. Ez még az idők hajnalán történt, amikor a napunk felemelkedőben volt. Most már süllyed, és ez a mi hosszú haláltusánk. Az óriások is majdnem teljesen eltűntek, ők voltak a mi átkunk és a mi testvéreink. A nyugati hegyek hatalmas oroszlánjait kiirtották, az unikornisok eltűntek, mamutból alig maradt néhány száz. A rémfarkasok mindannyiunkat túlélnek, de eljön az ő idejük is. Az emberek alkotta világban nincs számukra hely, ahogy számunkra sincs.

Szomorúnak látszott, amikor ezt mondta, és ettől Bran is elszomorodott. Csak később jutott eszébe valami.
Az emberek nem szomorkodnának. Az emberek haragudnának. Az emberek gyűlölnének és véres bosszút fogadnának. Az énekesek szomorú dalokat énekelnek míg az emberek harcolnának és gyilkolnának

Meera és Jojen egy nap úgy döntöttek, hogy Levél figyelmeztetése ellenére megnézik a folyót.

– Én is megyek! – ajánlkozott Bran.

Meera sajnálkozva nézett rá. A folyó hatszáz lábbal alattuk zúg, meredek sziklákon és kanyargós járatokon kell leereszkedniük, magyarázta, és az utolsó szakaszon csak kötéllel juthatnak le.

– Hodor soha nem lenne képes rá, ha a hátán kell cipelnie. Sajnálom, Bran.

Bran még emlékezett arra az időre, amikor senki nem tudott olyan jól falat mászni, mint ő, még Robb és Jon sem. Egyik része szeretett volna kiabálni velük, amiért hátrahagyják, a másik viszont legszívesebben sírva fakadt volna. Ám mivel majdnem felnőtt férfi volt, nem szólt egy szót sem, viszont távozásuk után megszállta Hodort, és a nyomukba eredt

A megtermett istállófiú már nem küzdött ellene, mint az első alkalommal, a tó közepén álló toronyban, a vihar idején. Akár egy kutya, amelyikből kikorbácsolták az ellenállást. Hodor összehúzta magát és elrejtőzött, amikor Bran érte nyúlt az elméjével. Rejtekhelye valahol nagyon mélyen volt, ahol még Bran sem érhette el.
Senki nem akar bántani, Hodor,
mondta némán a gyerekembernek, akinek a bőrét kölcsönvette.
Csak egy időre erős akarok lenni. Visszaadom, ahogy mindig is szoktam.

Soha senki nem tudta, mikor viseli Hodor bőrét. Csak mosolyognia kellett, tenni, amit mondanak neki, és időnként elmormolni, hogy „Hodor”. Így boldog vigyorral az arcán nyugodtan követhette Jojent és Meerát, anélkül hogy bárki gyanakodott volna rá. Gyakran szegődött a nyomukba, akár hívták, akár nem. A Reedek végül jó hasznát vették. Jojen könnyedén leereszkedett a kötélen, de miután Meera kifogott egy vak fehér halat a dárdájával, és elérkezett a visszamászás ideje, a fiú keze remegni kezdett, és nem bírta a kapaszkodást. Végül a dereka köré kötötték a kötelet, és hagyták, hogy Hodor felhúzza.

– Hodor! – nyögte az óriás minden alkalommal, amikor rántott egyet a kötélen. – Hodor, hodor, hodor!

A fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. Nyár kiásott egy levágott kart, fekete volt, és fagyott, az ujjak összezárultak és szétnyíltak, ahogy a jeges havon vonszolta. Elég hús volt rajta, hogy megtöltse üres gyomrát, és miután végzett, összeroppantotta a csontokat is, hogy hozzájusson a velőhöz. A kar csak ekkor halt meg végleg.

Bran Nyárral és a falkával együtt, farkasként táplálkozott. Holló alakban együtt repült a rajjal, körözött a hegy fölött napkeltekor, figyelte az ellenséget, érezte a levegő jeges érintését. Hodor bőrében a barlangokat járta. Talált csonttal teli kamrákat, a föld mélyébe vivő aknákat, egy helyet, ahol óriási denevérek csontvázai lógtak a mennyezetről. Még a feneketlen mélységen átívelő keskeny kőhídon is átkelt, és a túloldalon újabb termek és járatok várták. Az egyikben énekesek voltak, ugyanolyan trónon ültek, mint Brynden, testüket körül- és átszőtték a varsafák gyökerei. A legtöbb halottnak tűnt, de amikor elhaladt előttük, kinyílt a szemük, és tekintetükkel követték fáklyája fényét. Egyikük kinyitotta, majd újra becsukta ráncos száját, mintha mondani akarna valamit.

– Hodor – szólt oda neki Bran, és érezte, hogy a valódi Hodor megrezzen búvóhelyén.

A nagy barlangcsarnokban a gyökértrónusán ülő, félig tetem, félig fa Brynden nagyúr sokkal inkább tűnt göcsörtös fából, öreg csontokból és rothadó gyapjúból álló kísérteties szobornak, mint embernek. Arcának sápadt roncsai közt az egyedüli élő dolognak vörös szeme látszott, mely folyamatosan izzott, akár az utolsó széndarab a haldokló tűzben, körbevéve kanyargós gyökerekkel és a megsárgult koponyáról lógó, keményre száradt, fehér bőrcafatokkal.

A látványa még mindig megrémítette Brant – az aszott húst át- és átszövő varsafa gyökerek, az arcon megtapadt gombatelepek, a szemüregéből kinövő fehér faféreg. Sokkal jobban szerette, amikor eloltották a fáklyákat. A sötétben azt képzelhette, hogy a háromszemű varjú suttog neki, nem pedig valami félelmetes beszélő holttest.

Egy nap én is ugyanilyen leszek.
A gondolat félelemmel töltötte el. Már az is elég rossz volt, hogy megnyomorodott, és nem tudta használni a lábát. Arra ítéltetett, hogy minden mást is elveszítsen, hogy egész életében egy varsafa növekedjen a testében? Levél azt mondta, Brynden nagyúr a fából vonja ki az életerőt. Nem evett, nem ivott. Aludt, álmodott, figyelt.
Lovag akartam lenni,
emlékezett vissza Bran.
Futottam, másztam és harcoltam.
Mintha ezer éve lett volna.

Ehelyett mi lett belőle? Bran, a nyomorék fiú, Brandon a Stark-házból, egy elveszett királyság hercege, egy leégett várkastély ura, romok örököse. Azt hitte, a háromszemű varjú egy varázsló lesz, bölcs, öreg varázsló, aki meg tudja gyógyítani a lábát, de rá kellett jönnie, hogy ez csupán ostoba, gyermeki álom volt.
Túl idős vagyok már az ilyen képzelgésekhez,
gondolta.
Ezernyi szem, száz bőr és olyan mély bölcsesség, ameddig az ősi fák gyökerei nyúlnak.
Ez is van olyan jó, mint a lovagság.
Vagy majdnem olyan jó.

A hold fekete lyuk volt az égen. A barlangon kívül ment minden a maga útján. A nap felkelt és lenyugodott a hold fordult, a hideg szelek üvöltöttek. A hegy alatt Jojen Reed egyre komorabbá és magányosabbá vált nővére legnagyobb kétségbeesésére. Meera gyakran üldögélt Brannel a tűz mellett, beszélgettek mindenről és semmiről, simogatták a közöttük heverő rémfarkast, míg Jojen magányosan járta az alagutakat. Még a barlang szájához is felment, amikor sütött a nap. Órákon keresztül állt ott, vastag prémekbe burkolózva reszketett, és az erdőt bámulta.

– Haza akar menni – mondta Meera Brannek. – Meg sem próbál harcolni a sors ellen. Azt mondja, a zöldálmok nem hazudnak.

– Nagyon bátor – felelte Bran.
Az ember csak akkor lehet igazán bátor,
amikor fél,
mondta neki az apja egyszer, nagyon sok idővel ezelőtt, azon a napon, amikor megtalálták a rémfarkas kölyköket. Még mindig emlékezett a szavaira.

– Ostoba! – fortyant fel Meera. – Reméltem, hogy amikor megtaláljuk a háromszemű varjúdat... most már inkább azon gondolkodom, miért jöttünk egyáltalán ide.

Miattam,
gondolta Bran.

– A zöldálmai miatt – mondta.

– A zöldálmai miatt – felelte keserűen Meera.

– Hodor – tette hozzá Hodor.

Meera sírva fakadt.

Bran most gyűlölte igazán a nyomorékságát

– Ne sírj! – Legszívesebben átkarolta volna a lányt, szorosan magához szorította volna, ahogy anyja tette Deresben, amikor megütötte magát. Ott ült mellette, alig néhány lábnyira, de akár százmérföldnyire is lehetett volna. Ha meg akarja érinteni, a kezével kell odavonszolnia magát, maga után húzva a lábát. A talaj durva volt, és egyenetlen, lassú araszolásával szerezhetne néhány horzsolást és vágást
Belebújhatnék Hodor bőrébe,
gondolta.
Hodor megsimogathatná a hátát.
A gondolattól furcsa érzés fogta el, de még mindig csak gondolkodott amikor Meera hirtelen felpattant és belevetette magát az alagutak sötétjébe. Bran hallotta távolodó lépteit majd egy idő után azok is elhaltak, és már csak az énekesek hangja töltötte be a járatokat.

A fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. Teltek a napok, egyik a másik után, mindegyik rövidebb volt az előzőnél. Az éjszakák megnyúltak. A hegy alatti barlangba soha nem hatolt le a napsütés, a sziklacsarnokokat nem ragyogta be hokifény sem. Itt még a csillagok is idegennek számítottak. Azok mind a fönti világhoz tartoztak, ahol az idő rótta köreit, nappal, éjszaka, nappal, éjszaka, nappal.

– Itt az idő – szólalt meg Brynden nagyúr.

Volt valami a hangjában, amitől jeges ujjak bizsergették végig Bran hátát.

– Minek az ideje?

– A következő lépésé. Hogy túllépj a bőrváltáson, és megtanuld, mit jelent zöldlátónak lenni.

– A fák majd megtanítják – tette hozzá Levél. Intett, mire megjelent még egy énekes, a fehérhajú, akit Meera Hófürtnek nevezett el. Varsafa tálat tartott a kezében, tucatnyi belevésett arccal, a szívfákéhoz hasonlókkal. Valamilyen fehér krém volt benne, sűrű és nehéz, vörös erekkel átszőve. – Ezt meg kell enned.

Levél egy fakanalat nyújtott Brannek.

A fiú bizonytalanul szemlélte a tálat.

– Mi ez?

– Varsafa magjából készült pép.

A látvány rosszulléttel töltötte el Brant. A vörös ereket a varsafa nedvének sejtette, de a fáklyafényben sokkal inkább hasonlított vérre. Belemártotta a kanalat a pépbe, tétovázott.

– Ettől zöldlátó leszek?

– A véred miatt vagy zöldlátó – felelte Brynden nagyúr. – Ez segít felébreszteni benned az adományt, és összeházasít a fákkal.

Bran nem akart összeházasodni a fákkal... de ki más venne el egy nyomorék fiút?
Ezernyi szem
,
száz bőr és olyan mély bölcsesség, ameddig az ősi fák gyökerei nyúlnak. Zöldlátó.

Megkóstolta.

Keserű volt, bár korántsem annyira, mint a makkpép. Az első kanállal nyelte le a legnehezebben, kis híján visszaöklendezte. A második már jobban ízlett A harmadikat szinte édesnek érezte. A többit már mohón kanalazta. Miért is gondolta az elején keserűnek? Mézet érzett rajta, frissen hullott havat, borsot, fahéjat és az utolsó anyai csókot. Végül az üres tál kifordult az ujjai közül, és hangos csattanással esett a barlang talajára.

– Nem érzek semmit Mi lesz most?

Levél megérintette a kezét.

– A fák tanítani fognak. A fák emlékeznek. – Intett, mire a többi énekes körbejárt a barlangban, és sorra eloltogatták a fáklyákat. A sötétség összesűrűsödött, körbezárta őket.

– Hunyd le a szemed – mondta a háromszemű varjú. – Lépj ki a bőrödből, mint amikor csatlakozol Nyárhoz. Ezúttal azonban a gyökerekbe költözz be. Kövesd őket a föld felszínéig, a hegyen álló fákig, és mondd el, mit látsz.

Bran lehunyta a szemét, és elhagyta a testét.
A gyökerekbe,
gondolta.
A varsafába. Válj fává!
Egy pillanatra látta a fekete lepelbe burkolózó barlangot, hallotta a folyó zubogását odalent.

A következő pillanatban újra otthon volt.

Eddard Stark nagyúr az istenerdő mély, fekete tavának partján, egy sziklán üldögélt, a szívfa sápadt gyökerei úgy tekeregtek körülötte, mint egy vénember göcsörtös karjai. Kétkezes kardja, Jég az ölében feküdt keresztben, és egy beolajozott ronggyal tisztogatta a pengéjét.

–
Deres!
– suttogta Bran.

Apja felnézett.

– Ki van ott? – kérdezte Eddard, és megfordult...

...Bran pedig ijedten húzódott vissza. Apja, a fekete tó és az istenerdő elhalványult, majd eltűnt, és Bran újra a fekete barlangban találta magát. Varsafa trónjának vastag, sápadt gyökerei úgy tartották a lábát, ahogy egy anya a gyermekét. Fáklyafény gyúlt a sötétben.

– Mondd el, mit láttál. – Levél távolról szinte kislánynak tűnt, nem idősebbnek, mint Bran vagy a nővérei, de közelről már sokkal öregebbnek látszott. Azt állította, több mint kétszáz évet ért meg.

Bran torka kiszáradt. Nagyot nyelt.

– Derest. Deresben voltam. Láttam apámat. Nem halott,
nem az,
láttam őt, ismét Deresben van, és él!

– Nem – csóválta a fejét Levél. – Ő meghalt, fiú. Ne próbáld visszahívni a halálból.

– De hát
láttam!
– Bran érezte, ahogy a durva fafelület nekinyomódik az arcának. – Jeget tisztogatta!

– Azt láttad, amit látni szerettél volna. A szíved vágyakozik atyád és az otthonod után, ezért azt láttad.

– Az embernek meg kell tanulnia, hogyan nézzen, mielőtt látni akar – szólalt meg Brynden nagyúr. – Az elmúlt idők árnyát láttad, Bran. Az istenerdőtök szívfáján keresztül néztél. Egy fa számára másképp telik az idő, mint az embereknek. Nap, föld és víz, a varsafák ezeket értik, nem a napokat, éveket és évszázadokat. Az emberek szamára az idő olyan, mint egy folyó. Csapdába estünk a sodrásában, sodródunk a múltból a jelenbe, mindig egy irányba. A fák élete különbözik ettől, ők gyökeret vernek, növekednek és meghalnak egyetlen helyen, és a folyó nem mozdítja meg őket. A tölgyfa a makk, a makk a tölgyfa. A varsafa pedig... ezer emberi év c
supán egy pillanat a varsafának, és ezeken a kapukon keresztül belenézhetünk a múltba.

– De
hallott
engem!

– Suttogást hallott a szélben, a levelek zörgését. Nem tudsz beszélni hozzá, akárhogy is próbálsz. Tudom. Nekem is megvannak a saját szellemeim, Bran. Egy fivér, akit szerettem, egy fivér, akit gyűlöltem, egy asszony, aki után vágyakoztam. A fákon keresztül még ma is látom őket, de egyetlen szavam sem jut el hozzájuk. A múlt mindig múlt marad. Tanulhatunk belőle, de soha nem változtathatjuk meg.

– Látni fogom őt újra?

– Ha már uralod a képességeidet, oda nézel, ahová akarsz, és látod, amit a fák láttak tegnap, a múlt évben vagy ezer esztendeje. Az emberek az örökkévaló jelen csapdájában élik életüket, az emlékezet köde és az árnyak tengere között, ami az eljövendő napokat jelenti. Bizonyos lepkefajok élete egyetlen napig tart, az a kis idő mégis olyannak tűnik számukra, mint nekünk az évek és az évtizedek. Egy tölgy háromszáz évig is élhet, egy vörösfenyő háromezerig. Egy varsafa sosem hal meg, ha nem háborgatják. Az évszakok számukra akár a lepkeszárny rebbenései, a múlt, jelen és jövő egybeolvad. A látásod nem lesz az istenerdőtökre korlátozva. Az énekesek szemeket véstek a szívfáikba, hogy felébresszék őket, és ezek az első szemek, amelyeket egy új zöldlátó megtanul használni... de idővel jóval a fákon túl is látsz majd.