Sárkányok tánca (68 page)

– Gyalog megyünk tovább – határozott, és könnyedén leugrott a fagyos földre. A hó itt csak bokáig ért. – Rory, Pate, maradjatok a lovak mellett. – Ezt a feladatot az újoncokra is bízhatta volna, de nem árt, ha mielőbb átesnek az első harcukon. Ez is volt olyan jó alkalom, mint a többi. – Húzódjatok szét sarló alakzatban, három oldalról közelítjük meg a ligetet. Mindenki maradjon látótávolságban a jobb és bal oldali szomszédjától, hogy ne hagyjunk túl széles réseket. A hó elfojtja a lépteink zaját. Megúszhatjuk sebesülések nélkül, ha sikerül meglepnünk őket.

Az éjszaka gyorsan közeledett. A fénysugarak teljesen eltűntek, amikor a nap utolsó, keskeny szelete is elolvadt a nyugati fák mögött. A rózsaszín hóbuckák újra kifehéredtek, majd fokozatosan kiveszett minden szín, ahogy leereszkedett a sötétség. Az esti égbolt a túl sok mosástól kifakult köpeny színét vette fel, és előbukkantak az első szégyenlős csillagok.

Jon valamivel előrébb fakó, fehér fatörzset pillantott meg – csak egy varsafa lehetett, sötétvörös levelekkel megkoronázva. Hátranyúlt, és előhúzta Hosszúkarmot a hüvelyéből. Jobbra és balra pillantott, bólintással jelzett Selyemnek és Lónak, és figyelte, ahogy továbbadják a jelet a többieknek. Együtt rohanták meg a ligetet, hangtalanul rúgva a magasba a havat, csak a lélegzetvételük hallatszott. Szellem velük szaladt, fehér árnyékként Jon oldalán.

A varsafák kör alakban nőttek a tisztás peremén. Kilenc volt belőlük, körülbelül azonos korúak és méretűek lehettek. Mindegyikbe arcot véstek, és nem volt köztük két hasonló. Némelyik mosolygott, mások sikoltottak vagy éppen kiabáltak. A félhomályban feketének látszott a szemük, de Jon tudta, hogy nappali fényben vérvörösek.
Mint Szellemé.

A liget közepén szomorú kis tűz pislákolt, a hamuban néhány zsarátnok izzott, törött ágak égtek lassan és nagy füsttel. Még így is több élet volt benne, mint a körülötte kuporgó vadakban. Csak az egyikük reagált, amikor Jon kilépett a tisztásra. Egy gyermek volt, sírva fakadt, és megrángatta anyja köpenyét. Az asszony felnézett, elakadt a lélegzete. A ligetet addigra körbevették a felderítők, elsuhantak a fehér törzsű fák mellett, acél villant a fekete kesztyűs kezekben, a varjak felkészültek a mészárlásra.

Az óriás vette őket észre utolsóként. A tűz mellé kuporodva aludt, de valami felébreszthette – talán a gyermek sírása, a fekete csizmák alatt roppanó hó hangja vagy egy sziszegő lélegzetvétel. Amikor megmoccant, mintha egy szikla kelt volna életre. Hangos horkantással ülő helyzetbe tolta magát, sonka nagyságú kezével megpróbálta kitörölni az álmot a szeméből... és ekkor megpillantotta Vas Emmettet karddal a kezében. Bömbölve ugrott talpra, hatalmas ujjai rákulcsolódtak pörölye markolatára, és felemelte a fegyvert.

Szellem válaszként kivillantotta a fogait. Jon megragadta a farkas nyakán a bundát

– Nem akarunk harcolni! – Tudta, hogy az emberei képesek lennének legyűrni az óriást de nem veszteségek nélkül. Amint vér fakad, a többi vad is csatlakozik a harchoz. A legtöbben persze meghalnának, és saját testvérei közül is néhányan. – Ez egy szent hely. Adjátok meg magatokat
és...

Az óriás újra felüvöltött a hang megrezegtette a fák leveleit, és pörölyével lesújtott a földre. A fegyver markolata egy hat láb hosszú, göcsörtös tölgyfaág volt, a feje pedig egy kenyér méretű kőtömb. Az ütésbe a föld is beleremegett és a vadak némelyike szintén a fegyvere után kapott.

Havas Jon is felemelte Hosszúkarmot amikor a tisztás túloldalán megszólalt Bőrös. Nyers torokhangon beszélt, de Jon felismerte a szövegben a dallamot, és tudta, hogy a régi nyelvet hallja. Bőrös hosszú ideig beszélt, és amikor befejezte, az óriás válaszolt. Horkantásokkal tagolt morgásából Jon egyetlen szót sem értett, de Bőrös a fákra mutatott, és mondott valami mást mire az óriás utánozta a mozdulatát, megcsikorgatta a fogait, és ledobta a pörölyét.

– Kész – mondta Bőrös. – Nem akarnak harcolni.

– Ügyes. Mit mondtál neki?

– Hogy ők a mi isteneink is, és imádkozni jöttünk.

– Úgy is lesz. Mindenki tegye el a fegyvert! Ma éjjel elmarad a vérontás.

Árpaszem Tom kilencet mondott, és valóban annyian is voltak, bár ketten közülük már meghaltak, egy pedig annyira legyengült, hogy a reggelt aligha érhette meg. A maradék hat közt volt egy anya a lányával, és két öregember, egy kopott bronzpáncélba öltözött, sebesült Thenn, valamint egy szarulábú, akinek úgy összefogyott a lába, hogy Jon egyetlen pillantással megállapította, soha többé nem fog járni rajta. Mint hamarosan megtudta, ők sem ismerték egymást, amikor a ligetbe érkeztek; miután Stannis megfutamította Mance Rayder seregét, az erdőbe menekültek, hogy megússzák az öldöklést, és egy darabig ott bolyongtak. Barátokat és rokonokat veszítettek el a hideg és az éhezés miatt, és végül itt kötöttek ki, túl fáradtan és legyengülten ahhoz, hogy továbbmenjenek.

– Az istenek itt vannak – mondta az egyik öregember. – Ez is van olyan jó hely a halálra, mint bármelyik másik.

– A Fal alig néhány órányira van innen dél felé – mondta Jon. – Miért nem ott kerestek menedéket? Mások is megadták magukat. Még Mance is.

A vadak összenéztek.

– Hallottunk történeteket – szólalt meg végül az egyik. – A varjak mindenkit megégettek, aki feladta magát.

– Mance-et is – tette hozzá az asszony.

Melisandre,
gondolta Jon,
neked és a vörös istenednek sok mindenért kell felelnetek.

– Aki akar, visszajöhet velünk. A Fekete Várban van étel és menedék, és a Fal megvéd benneteket az erdőben vadászó lényektől. Szavamat adom, hogy senkit nem égetünk meg.

– Egy varjú szava. – Az asszony magához ölelte gyermekét – Ki tudja, betartod-e? Egyáltalán, ki vagy te?

– Az Éjjeli őrség parancsnoka, a deresi Eddard Stark fia. – Jon Árpaszem Tómra nézett. – Rory és Pate hozzák ide a lovakat. Egy perccel sem akarok tovább itt maradni, mint ameddig feltétlenül szükséges.

– Parancsodra, nagyuram.

Távozás előtt már csak egyetlen dolog maradt: amiért idejöttek. Vas Emmett előszólította tanítványait, a csapat többi tagja pedig tiszteletteljes távolságot tartva figyelte, ahogy az újoncok letérdelnek a varsafák előtt. Addigra a nappal utolsó fénye is kihunyt, az egyedüli fényt a csillagok szolgáltatták, valamint a haldokló tűz vörös zsarátnokai a tisztás közepén.

Fekete csuklyájukban és vastag, fekete köpenyükben mintha az újoncok is csupán árnyékok lettek volna. Egyszerre szavalták az esküt, hangjuk mégis nagyon halknak tűnt az éjszaka sűrű sötétjében.

– Sűrűsödik az éj, és elkezdődik az őrségem – mormolták, ahogy előttük már több ezren. Selyem hangja édesen dallamos volt, Lóé rekedt és akadozó, Arroné idegesen éles. – Nem ér véget a halálom napjáig.

Jöjjön el az a nap minél később.
Havas Jon fél térdre ereszkedett a hóban.
Atyáim istenei, védelmezzétek meg ezeket az embereket. És Aryát is,
a kishúgomat
,
bárhol is legyen. Könyörgöm, hagyjátok, hogy Mance megtalálja, és hozzátok el nekem épségben.

– Nem veszek feleséget, nem birtoklok földet, nem nemzek gyermekeket – ígérték az újoncok, hangjuk visszhangot vert éveken és évszázadokon át. – Nem viselek koronát és nem aratok diadalt. A helyemen élek és halok meg.

Fák istenei, adjatok erőt, hogy én is hasonlóan cselekedhessek,
fohászkodott némán Havas Jon.
Adjatok bölcsességet, hogy tudjam
,
mit kell megtennem, és bátorságot, hogy meg is tegyem.

– Kard vagyok a sötétségben – zsolozsmázta a hat új testvér, és Jonnak úgy tűnt, mintha hangjuk egyre erőteljesebbé, határozottabbá, magabiztosabbá válna. – A falak őre vagyok. A tűz vagyok, amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt, a kürt, amely felébreszti az alvókat, a pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi.

A pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi.
Szellem odafurakodott a vállához, Jon átkarolta a farkas nyakát. Érezte Ló mosatlan nadrágjának szagát, a Selyem szakállába fésült parfüm illatát, a félelem átható bűzét, az óriásból áradó erős testszagot. Hallotta saját szívének dobogását. Amikor a tisztás másik végébe nézett, az asszonyra a gyermekkel, a két öregre, a megnyomorodott lábfejű szarulábú férfira, embereket látott.

– Az Éjjeli őrségnek ajánlom életemet és becsületemet a mai éjszakára és minden éjszakára, amely ezután következik.

Havas Jon állt talpra elsőként.

– Keljetek fel mint az Éjjeli őrség tagjai. – A kezét nyújtotta Lónak, és felsegítette.

Feltámadt a szél, ideje volt indulni.

Az út visszafelé jóval hosszabb ideig tartott, mint a ligetbe. Az óriás hatalmas és erős lába ellenére lassan lépkedett, és állandóan megállt, hogy pörölyével leverje a havat az alacsonyabb ágakról. Az asszony Rory mögé ült fel, a fía Árpaszem Tommal utazott, az öregek Lóval és Selyemmel. A thenn félt a lovaktól, és sebei dacára inkább bicegve gyalogolt. A szarulábú nem tudott lóra ülni, ezért rákötözték az egyik hátára, akár egy zsák gabonát; akárcsak az öregasszonyt a pálcikavékony végtagokkal, akit nem tudtak talpra állítani.

Vas Emmett elképedésére a holttesteket is magukkal vitték.

– Csak lelassítanak minket, nagyuram – mondta fonnak. – Feldarabolhatnánk és elégethetnénk őket.

– Nem – felelte Jon. – Hozzátok őket, hasznukat tudom venni.

Nem látszott a hold, hogy hazavezesse őket, csak időnként bukkant ki egy-egy csillag a felhők mögül. Az egész világ fekete, fehér és mozdulatlan volt. Hosszú, lassú, vég nélküli araszolás várt rájuk. A hó rátapadt csizmájukra és nadrágjukra, a szél a fenyőket rázta, és meglobogtatta köpenyüket. Jon a hatalmas fák csupasz ágain keresztül megpillantotta odafent a vörös vándort. A
Tolvaj
, így hívta a szabad nép. Ygritte azt mondta, akkor a legjobb asszonyt rabolni, amikor a Tolvaj a Holdszűzben jár. Azt soha nem említette, mikor a legjobb óriást lopni.
Vagy két halott embert.

Majdnem hajnalodott, mire újra megpillantották a Falat

Kürtszó jelezte közeledésüket úgy hangzott a távolból, mint egy hatalmas, rekedt hangú madár rikácsolása. Egyetlen hosszú kürtszó, ami azt jelentette:
hazatérő felderítők.
Nagy Liddle leakasztotta saját harci kürtjét, és válaszolt. A kapunál várniuk kellett néhány percet amíg megjelent Bánatos Edd Tollett, hogy elhúzza a reteszeket és kitárja a rácsos vasajtót. Amikor megpillantotta a vadak viharvert csapatát, lebiggyesztette ajkát, és hosszan bámulta az óriást.

– Szükségünk lehet némi vajra, hogy ezt át tudjuk taszigálni az alagúton, uram. Küldessek az éléskamrába?

– Szerintem vaj nélkül is átfér.

Valóban átfért... négykézláb mászva.
Szép nagyra nőtt... legalább tizennégy láb magas. Még Nagy Magnál is magasabb.
Mag ugyanitt halt meg, a jég alatt, halálos küzdelmet vívva Donal Noye-jal. A kovács jó ember volt.
Az őrség túl sok jó embert veszített el.
Jon félrehívta Bőröst.

– Rád bízom őket, te beszéled a nyelvüket. Gondoskodj róla, hogy kapjanak enni, és találj nekik egy meleg helyet a tűz mellett Maradj velük, a te feladatod lesz, hogy senki ne provokálja őket.

– Értettem. – Bőrös tétovázott. – Nagyuram.

Jon intézkedett, hogy ellássák a vadak sebesüléseit és fagyási sérüléseit. Remélte, hogy a forró étel és a meleg ruha valamelyest helyrehozza őket, bár valószínűnek tűnt, hogy a szarulábú férfi mindkét lábát elveszíti. A holttesteket a jégcellákba záratta.

Miközben köpenyét felakasztotta az ajtó melletti szegre, észrevette, hogy Clydas ott járt a szállásán. Az asztalán egy levél feküdt. A
Keleti őrségből vagy az Árnyéktoronyból
gondolta első pillantásra. Csakhogy a viasz aranyszínű volt, nem fekete. A pecsét szarvasfejet ábrázolt lángoló szívben. Jon feltörte a kemény viaszt, kisimította a pergament, és olvasni kezdett.
Egy mester kézírása, de a király szavai.

Stannis elfoglalta Erdőmélyét, és a hegyi klánok csatlakoztak hozzá. Flint, Norrey, Wull, Liddle... mindegyik.

Egyéb segítséget is kaptunk, nem várt, de örömmel fogadott segítséget a Medve-sziget egyik lányától Alysane Mormont, akit az emberei csak Nősténymedvének hívnak, harcosokat rejtett el a halászcsónakok belsejében, és rajtaütöttek a parton várakozó vasembereken. Greyjoy hosszúhajóit elfoglalták vagy felgyújtották, a legénységet lemészárolták vagy foglyul ejtették A kapitányokért, lovagokért, harcosokért és más előkelő származású foglyokért váltságdíjat kérünk, vagy más módon vesszük hasznukat, a többieketfelköttetem
...

Az Éjjeli őrség esküt tett, hogy nem vállal szerepet a birodalom konfliktusaiban, Jon mégis bizonyos fokú elégedettséget érzett. Folytatta az olvasást.

...egyre több északi érkezik, ahogy terjed győzelmünk híre. Halászok, szabadlovasok, hegyi emberek, kisbirtokosok a Farkaserdő mélyéről és falusiak, akik a Kövespart mentén lévő településekről menekültek el a vasemberek elől, a Deres kapui előtt lezajlott csata túlélői, olyan emberek, akik egykor a Hornwoodokra, a Cerwynekre és a Tallhartokra esküdtek fel. Miközben ezt a levelet írom, seregünk már ötezer főt számlál, és a létszám napról napra nő. Híre jött, hogy Roose Bolton teljes haderejével Deres felé vonul azzal a céllal, hogy a féltestvéredet hozzáadja
a fattyához. Nem engedhetjük meg, hogy helyreállítsa és helyőrséggel töltse fel a várat. Ellenük vonulunk Arnolf Karstark és Mors Umber hamarosan csatlakoznak hozzánk. Ha módomban áll megmentem a húgodat, és találok neki egy Havas Ramsay-nél alkalmasabb férjet. Neked és a testvéreidnek tartanotok kell a falat, amíg visszatérek

A levelet egy másik kéz írta alá:

Kelt az Úr Fényében, a Baratheon-házból származó Stannis pecsétje és képjele alatt, aki első ezen a néven, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királya, a Hét Királyság Ura, a Birodalom Védelmezője.

Amint Jon letette a levelet, a pergamen újra összeugrott, mintha mohón akarná védelmezni titkát. Nem tudta, hogyan érezzen az olvasottakkal kapcsolatban. Deresnél máskor is vívtak már csatát, de soha nem úgy, hogy az egyik oldalon ne harcolt volna egy Stark.

– Az a vár már csak egy üres héj – mormolta. – Nem Deres, csupán Deres szelleme. – Rágondolni is fájdalmas volt, nemhogy kimondani a szavakat. Mégis...

Azon töprengett, hány embert tud harcba vetni az öreg Varjúbegy, és mennyi kardot képes összehívni Arnolf Karstark. Az Umberek fele a másik oldalon fog harcolni Szajhavésszel, Rémvár nyúzott embert ábrázoló zászlaja alatt, ráadásul mindkét ház főereje délre vonult Robb-bal, és soha nem tért vissza. Ezzel együtt Deres romjai számottevő előnyt biztosítanak annak, aki előbb elfoglalja. Robert Baratheon ezt egyből átlátná, és azonnal lépne, hogy biztosítsa a várat, vállalva az erőltetett menetelést és az éjszakai lovaglást, amiről elhíresült. Vajon a fivérében is van ennyi merészség?