Sárkányok tánca (67 page)

– Mikor? – kérdezte mohón Bran.

– Egy év, három vagy tíz. Ezt nem tudhatom. Az majd jön magától, ígérem. Most viszont fáradt vagyok, és hívnak a fák. Holnap folytatjuk.

Hodor visszavitte Brant a kamrájába, halk „Hodor”-okat mormolva lépdelt a fáklyát vivő Levél nyomában. A fiú reménykedett benne, hogy Meera és Jojen ott lesznek, és elmondhatja nekik, mit látott, de a barátságos sziklazug üres volt, és hideg. Hodor letette Brant a fekhelyére, gondosan betakargatta prémekkel, és tüzet rakott.
Ezernyi szem, száz bőr és olyan mély bölcsesség, ameddig az ősi fák gyökerei nyúlnak

A lángokat bámulva úgy döntött, ébren marad Meera visszatéré

séig. Tudta, hogy Jojen rosszkedvű lesz, de Meera biztosan örülni fog neki. Nem emlékezett, mikor hunyta be a szemét.

Újra Deresben találta magát, az istenerdőben, és az apját figyelte. Eddard nagyúr most sokkal fiatalabbnak látszott A haja barna volt nem tarkították ősz szálak, szakállát gondosan körbenyírta.

–...hagyjátok őket testvérekként felnőni, és csak szeretet legyen közöttük – imádkozott –, feleségem és úrnőm pedig találjon megbocsátást a szívében...

– Apa! – Bran hangja susogás volt a szélben, levelek zizegése. – Apa, én vagyok! Bran! Brandon!

Eddard Stark felemelte a fejét, és összevont szemöldökkel figyelte az erdőt egy darabig, de nem szólalt meg.
Nem láthat engem,
jött rá csüggedten Bran. Legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse, de csak figyelni és hallgatózni tudott
A fában vagyok. A szívfában vagyok, a vörös szempáron át nézek kifelé, de a varsafa nem képes beszélni
,
így én sem.

Eddard Stark folytatta imáját, Bran szemébe könnyek gyűltek. Vajon ezek az ő könnyei voltak, vagy a varsafáé?
Ha sírok, a fa is könnyezni fog?

Apja további szavait a fán csattanó fa hangja nyelte el. Eddard Stark képe szétoszlott, akár a köd a reggeli napsütésben. Most két gyermek táncolt az istenerdőben, nagyokat kurjongatva vívtak két letört faággal. A lány volt az idősebb és magasabb kettejük közül.
Arya!
– gondolta Bran mohón, miközben figyelte, ahogy a lány felugrik egy sziklára, és onnan sújt le a fiúra. De valami itt nem volt rendben. Ha a lány Arya, akkor a fiú Bran, csakhogy ő sosem növesztette ilyen hosszúra a haját.
És Arya soha nem vert meg úgy vívásban, ahogy ez a lány teszi.
Rávágott a fiú combjára, de olyan erővel, hogy az beleesett a tóba, és vadul csapkodva kiabált segítségért.

– Hallgass már, te ostoba! – szólt rá Arya, és eldobta a faágat a kezéből. – Ez csak
víz!
Azt akarod, hogy öreg Nan megtudja, és egyenesen apához rohanjon? – Letérdelt, hogy kihúzza a testvérét, de a következő pillanatban ők is eltűntek.

A képek egyre gyorsabban és gyorsabban váltották egymást, amíg Bran el nem szédült. Az apját nem látta többet, sem az Aryára hasonlító lányt, de a fekete tóból egyszer előlépett egy meztelen, terhes asszony, letérdelt a fa elé, és fiúért imádkozott a régi istenekhez, akik majd bosszút állnak érte. Aztán egy karcsú, barna hajú lány állt lábujjhegyre a ligetben, hogy megcsókoljon egy lovagot, aki olyan magas lehetett, mint Hodor. Egy sápadt, ádáz képű ifjú levágott három ágat a varsafáról, és nyílvesszőt készített belőlük. A fa maga is összement, minden látomás után egyre kisebb lett, miközben a többi fa is folyamatosan zsugorodott, először facsemetékké váltak, majd teljesen eltűntek. Helyüket más fák foglalták el, hogy aztán azok is visszafejlődjenek. Bran magas és szikár urakat látott, zord férfiakat bőrökben és láncingben. Néhánynak az arcára emlékezett a kriptából, de eltűntek, mielőtt nevet adhatott volna nekik.

Aztán egy szakállas férfi térdre kényszerítette foglyát a szívfa előtt. Egy fehér hajú asszony közeledett feléjük a sötétvörös levélhullásban, kezében bronzsarlóval.

–
Ne! –
kiáltotta Bran. –
Ne!

Ám ők nem hallották, ahogy korábban az apja sem. A nő megragadta a fogoly haját, és a sarlóval átvágta a torkát. A nyomorék fiú az évszázadok ködén át csak figyelhette, ahogy a férfi lábai görcsösen túrják a földet... de ahogy az élet vörös áradata előtört belőle, Brandon Stark érezte a vér ízét.

Jon

A
nap dél körül, hét napig tartó borús idő és hóesés után törte át a felhőtakarót. A hóbuckák némelyike embernél is magasabbra tornyosult, de az intézők egész nap lapátoltak, így az utak viszonylag jól járhatóak maradtak. A napsugarak visszaverődtek a Falról, minden repedés és hasadék sápadt, kék színben tündökölt.

Havas Jon hétszáz láb magasból tekintett le a Kísértetjárta Erdőre. A lenti fák között kavargott az északi szél, a legmagasabb ágakról jeges zászlókként szálltak fel a hókristályok felhői. Ettől eltekintve semmi nem mozdult.
Semmi életjel.
Ez nem volt kimondottan megnyugtató. Nem az élőktől kellett félniük, mégis...

Előbújt a nap, a havazás elállt.
Talán egy holdfordulóba is beletelik mire újra ilyen kedvező lehetőséget kapunk. Vagy egy egész évszakba.

– Emmett állítsa össze az újoncait – mondta Bánatos Eddnek. – Kíséretet is akarok. Tíz felderítő, sárkányüveggel felfegyverezve. Egy órán belül legyenek indulásra készek.

– Igenis. Ki lesz a parancsnok?

– Én magam.

Edd szája még a szokásosnál is jobban lebiggyedt.

– Egyesek azt gondolhatják, a parancsnok inkább maradjon a Fal biztonságos, meleg déli oldalán. Nem mintha nekem ez lenne a véleményem, de másoknak talán igen.

Jon elmosolyodott.

– Mások ezt inkább ne mondják a jelenlétemben.

Egy hirtelen szélroham hatására Edd köpenye hangos csattanással meglebbent.

– Le kellene mennünk, nagyuram. Ez a szél levisz minket a Falról, és valamiért sosem tudtam megtanulni repülni.

A felvonóketrecben ereszkedtek le. A szél olyan hidegen fújt, mint a jégsárkányok lehelete öreg Nan meséiben. A nehéz ketrec himbálózott, időnként nekikoccant a Falnak, és a napfényben üvegcserepekként csillogó jégkristályok zuhatagát fakasztotta belőle.

Üveg,
tűnődött Jon,
talán itt is hasznát vennénk. A Fekete Várnak is kellene egy saját üvegkert, mint amilyen Deresben volt. Még a tél közepén is termeszthetnénk zöldségeket.
A legjobb minőségű üveg Myrből származott, de egy átlátszó, tiszta tábla ára a saját súlyát érte fűszerben, a zöld és sárga üveg pedig nem felelt meg a célnak.
Arany kell nekünk. Elegendő arannyal felbérelhetnénk myri üvegfúvó mesterlegényeket és üvegmunkásokat, északra hozhatnánk őket, és felajánlanánk nekik a szabadságot, ha megtanítják a mesterségükre néhány emberünket.
Így megoldható lenne.
Ha volna aranyunk, ami nincs.

A Fal tövében Szellem hempergett a hóban. A nagy, fehér rémfarkas láthatóan szerette a friss havat. Amint meglátta Jont, talpra ugrott és megrázta magát

– Ő is veled tart? – érdeklődött Bánatos Edd.

– Igen.

– Okos állat. És én?

– Te nem.

– Okos döntés, parancsnok. Szellem a jobbik választás. Már nincs fogam, amivel megharaphatnám a vadakat

– Ha az istenek kegyesek, nem találkozunk vadakkal. A szürke heréltet szerszámozzátok fel.

A hír gyorsan terjedt a Fekete Várban. Edd még a szürkét nyergelte, amikor Bowen Marsh vágott át az udvaron, hogy kérdőre vonja Jont.

– Parancsnok, én a helyedben ezt átgondolnám. Az új emberek ugyanolyan könnyen elmondhatják az esküjüket a kápolnában is.

– A kápolna az új istenek otthona. A régi istenek az erdőben élnek, és akik őket szolgálják, azok varsafák között fogják elmondani az esküjüket. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én.

– Selyem Óvárosból érkezett, Arron és Emrick a nyugati vidékről. A régi istenek nem az ő isteneik.

– Én nem mondom meg senkinek, melyik istent imádja. Szabadon választhatták a Hetet vagy akár a vörös asszony istenét, a Fény Urát is. Inkább a fákat választották, akármilyen veszélyes is lehet.

– A Könnyező odakint állhat lesben.

– A liget alig kétórányi lovaglás, még a hóban is. Éjfélre visszaérünk.

– Az túl sok idő. Nem bölcs döntés.

– Nem bölcs – bólintott Jon –, de szükséges. Ezek az emberek most fogják felajánlani az életüket az Éjjeli őrségnek, csatlakoznak egy olyan testvériséghez, amelyik több ezer évre tekint vissza töretlenül. A szavak számítanak, és ezek a hagyományok. Ezek kötnek össze minket, előkelőt és alacsony származásút, fiatalt és öreget, parasztot és nemest. Ezek tesznek minket testvérekké. – Megveregette Marsh vállát. – Ígérem, visszajövünk.

– Értem, uram – felelte a főintéző –, de élő emberként vagy csak egy karóra tűzött fejként, kivájt szemmel? Éjjel fogtok visszatérni. A hó néhol derékig ér. Látom, hogy harcedzett embereket viszel magaddal, ami jó, de Fekete Jack Bulwer is jól ismerte az erdőt. A nagybátyád, Benjen Stark pedig...

– Van valamim, ami neki nem volt. – Jon megfordult és füttyentett. – Szellem, hozzám! – A rémfarkas lerázta magáról a havat, és odaügetett Jonhoz. A felderítők szétváltak, utat engedtek neki, az egyik kanca idegesen elhátrált, amíg Rory erősen meg nem rántotta a zablát. – A Fal a tiéd, Bowen uram. – Azzal kantárszáron fogta a lovát, és elindult a kapu, illetve a Fal alatt áttekergő jégalagút felé.

A jég mögött a fák magasan és némán, vastag, fehér köpenybe burkolózva várakoztak. Szellem Jon lova mellett haladt, miközben a felderítők és újoncok felfejlődtek, majd hirtelen megállt, és a levegőbe szaglászott. Lehelete azonnal megfagyott a levegőben.

– Mi az? – kérdezte Jon. – Van ott valaki? – Amennyire látta, az erdő üres volt, de túlságosan mélyen nem látott be a fák közé.

Szellem eliramodott az erdő széle felé, elsuhant két fehérbe öltözött fenyő között, és hatalmas hófelhő kíséretében eltűnt szem elől.
Vadászni akar, de mire?
Jon nem a farkast féltette, inkább a vadakat, akikkel összeakadhat.
Fehér farkas a fehér erdőben, csendes, akár az árnyék. Észre sem veszik, ha közelít.
Jobban ismerte már annál, semhogy a nyomába eredjen. Szellem akkor tér vissza, amikor akar, egy perccel sem előbb. Megsarkantyúzta a lovát. Emberei körülvették, lovaik patája áttörte a felső jégkérget, és belesüppedt a puha hóba. Kényelmes iramban hatoltak be az erdőbe, a Fal összezsugorodott a hátuk mögött.

A katonafenyők és őrfák vastag, fekete kabátot viseltek, a széles levelű fák csupasz, barna ágairól jégcsapok csüngtek. Jon előreküldte Árpaszem Tomot felderíteni, bár a fehér ligethez vezető út gyakran járt és jól ismert volt. Nagy Liddle és Hosszúvárosi Luke kelet és nyugat felé tűntek el a bozótosban, ők alkották az oldalvédet, hogy azonnal hírét hozzák, ha valami közeledik. Mindannyian veterán felderítők voltak, és az acél mellett obszidiánt viseltek, nyergükön harci kürt lógott arra az esetre, ha segítséget kellene hívniuk.

A többiek is jó emberek voltak.
Legalábbis a harcban jók
,
és hűségesek a testvéreikhez.
Jon nem tudta, mivel foglalkoztak, mielőtt a Falra kerültek, de nem kételkedett benne, hogy némelyiknek olyan sötét a múltja, mint a köpenye. Idefent északon azonban pontosan ilyen embereket akart a háta mögött tudni. Csuklyájukat a szemükbe húzták a szél ellen, néhányan még sálat is kötöttek az arcuk elé, elrejtve vonásaikat. Jon így is felismerte őket, minden nevet a szívébe vésett. Az ő emberei, az ő testvérei.

Még hatan lovagoltak velük – fiatalok és idősebbek, nagyok és kicsik, harcedzettek és zöldfülűek.
Hatan
,
hogy elmondják a szavakat.
Ló Vakondvárosban született és nőtt fel. Arron és Emrick a Szép-szigetről érkeztek, Selyem pedig Westeros másik végéből, Óváros bordélyaiból. Mindannyian fiúk voltak még. Bőrös és Jax az idősebbeket képviselték; jóval túl jártak negyvenedik életévükön, a Kísértetjárta Erdő gyermekei voltak, saját fiakkal és unokákkal. A hatvanhárom vad közé tartoztak, akik követték Havas Jont a falra aznap, amikor megtette ajánlatát, és eddig csak Ők ketten döntöttek úgy, hogy feketét öltenek. Vas Emmett szerint tökéletesen készen álltak, legalábbis amennyire készen lehet állni. Ő, Jon és Bowen Marsh gondosan mérlegelték a jelölteket, és végül elosztották őket: Bőrös, Jax és Emrick megy a felderítőkhöz, Ló az építőkhöz, Arron és Selyem az intézőkhöz. És ma elérkezett az eskütétel napja.

Vas Emmett lovagolt az oszlop élén, a legcsúfabb lovon, amit Jon valaha látott. A bozontos jószág mintha csupa szőr és pata lett volna.

– Azt hallottam, múlt éjjel volt valami zűr a Szajhatoronyban – jegyezte meg a fegyvermester.

– Hardin Tornyában. – A hatvanháromból, akik vele jöttek Vakondvárosból, tizenkilencen lányok és asszonyok voltak. Jon abban az elhagyatott toronyban szállásolta el őket, ahol ő is aludt újonckorában. Tizenketten lándzsaasszonyok voltak, akik meg tudták védelmezni magukat és a fiatalabb lányokat a fekete testvérek kéretlen érdeklődésétől. Az elküldött férfiak adták Hardin Tornyának az új nevet, de Jon nem volt hajlandó szemet hunyni a gúnyolódás felett. – Három részeg csirkefogó összetévesztette a tornyot egy bordéllyal, ennyi történt. Már a jégcellákban elmélkednek a baklövésükön.

Vas Emmett elfintorodott.

– A férfiak férfiak, az eskük csak szavak, a szavak pedig olyanok, mint a szél. Őröket kellene rendelned a nőkhöz.

– És ki vigyázna az őrökre? –
Nem tudsz te semmit, Havas Jon.
Azonban sok mindent megtanult, és Ygritte volt a tanítómestere. Ha ő maga sem tudja betartani az esküjét, hogyan várhatja el a testvéreitől? Ám a vad asszonyokkal nem volt érdemes ujjat húzni.
Egy férfi birtokolhat egy asszonyt
,
vagy lehet egy kése
, mondta neki Ygritte egy alkalommal,
de mindkettő felett nem rendelkezhet.
Mindenesetre Emmett nem mondott ostobaságot, Hardin Tornya valóban száraz tapló, ami csak a gyulladásra vár. – Meg akarok nyitni még három várat. Mélytót, Prémvárat és Hosszúhantot. Mindegyik helyőrségét a szabad nép tagjai alkotják majd, saját tisztjeink parancsnoksága alatt. Hosszúhantban csak nők szolgálnak majd, kivéve a parancsnokot és a főintézőt – Biztos volt benne, hogy így is lesz némi vegyülés, de a távolságok elég nagyok voltak ahhoz, hogy legalábbis megnehezítse a dolgot.

– És melyik szerencsétlen flótás kapja meg azt a posztot?

– Itt lovagol mellettem.

A Vas Emmett arcára kiülő, vidámsággal kevert rémület egy zsák aranyat is megért volna.

– Mit tettem, amiért ennyire gyűlölsz, parancsnok uram?

Jon nevetett.

– Ne félj, nem leszel egyedül. Melléd adom Bánatos Eddet mint helyettest és intézőt.

– A lándzsaasszonyok boldogok lesznek. Esetleg a Magnarnak is adhatnál egy várat.

Jon mosolya elhalt.

– Megtenném, ha bíznék benne. Attól tartok, Sigorn engem hibáztat az apja haláláért. Ami még ennél is rosszabb, arra tanították, hogy parancsokat osztogasson, nem arra, hogy teljesítse őket. Ne keverd össze a thenneket a szabad néppel. A
magnar
az ősi nyelven
nagyurat
jelent, de Styr inkább isten volt a népe szemében, és a fiát is hasonló bőrből szabták ki. Nem követelem meg, hogy térdet hajtsanak előttem, de engedelmeskedniük kell.

– Igazad van, parancsnok, de valamit tenned kell a Magnarral. Ha figyelmen kívül hagyod a thenneket, előbb vagy utóbb bajod lesz velük.

A baj a parancsnok osztályrésze
, felelhette volna Jon. A vakondvárosi látogatása rengeteget zúdított belőle a nyakába, és az asszonyok ennek csak egy kis részét tették ki. Halleck pontosan olyan erőszakosnak bizonyult, ahogy tartott tőle, és a fekete testvérek között többen is voltak, akik lelkük mélyéig gyűlölték a szabad népet. Halleck egyik követője már levágta az egyik építő fülét az udvaron, és ez még csak egy kis ízelítő volt a küszöbön álló vérontásból. Nagyon gyorsan meg kell nyitnia a régi erődöket, hogy Harma testvérét elküldhesse Mélytóba vagy Prémvárba. Egyelőre azonban egyik hely sem alkalmas emberi használatra, Othell Yarwick és az építői pedig még mindig Éjvár rendbetételével foglalatoskodnak. Voltak éjszakák, amikor Havas Jon azon töprengett, vajon nem követett-e el óriási hibát, amikor megakadályozta, hogy Stannis lemészároltassa a vadakat.
Semmit nem tudok, Ygritte
, gondolta,
és talán soha nem is fogok.

A ligettől félmérföldnyire az őszi nap hosszú, vörös fénydárdái átszüremlettek a csupasz ágak között, és rózsaszínre festették a hóbuckákat. A lovasok átkeltek egy befagyott patakon, áthaladtak két jégpáncéllal borított szikla között, majd követtek egy kanyargós vadcsapást északkelet felé. Amikor a szél feltámadt, a levegőt megtöltő apró hódara csípői kezdte a szemüket. Jon szája és orra elé igazgatta sálját, és a fejébe húzta köpenye csuklyáját.

– Már nincs messze! – szólt oda az embereinek.

Senki nem válaszolt.

Jon megérezte Árpaszem Tomot, mielőtt a felderítő előbukkant volna. Vagy inkább Szellem volt az? Mostanában időnként úgy érezte, mintha ő és a rémfarkas egy élőlény lennének, még éber állapotban is. A hatalmas fehér farkas tűnt fel elsőként, lerázta magáról a havat. Néhány pillanattal később Tom is megérkezett.

– Vadak – közölte halkan Jonnal. – A ligetben.

Jon azonnal megállította a menetet.

– Hányan?

– Kilencet számoltam. Őrök nincsenek. Néhányan halottak lehetnek, vagy alszanak. A többségük asszony. Egy gyermek, de van velük egy óriás is. Tüzet raktak, a füst látszik a fák fölött. Ostobák.

Kilenc, nekem pedig van hét és tíz.
Ebből négy zöldfülű ifjú, és az ő oldalán nem állt egyetlen óriás sem.

Jon ennek ellenére nem szeretett volna visszamenni a Falhoz.
Ha a vadak még élnek talán magunkkal hozhatjuk őket. Ha pedig halottak akkor... nos, egy-két holttestnek is hasznát lehet venni.