Sárkányok tánca (61 page)

Nem hagy más választást. Legyen hát.

– Devan, hagyj magunkra – mondta papnő.

A fiú távozott, behúzta maga mögött az ajtót.

Melisandre megérintette a nyakában lévő rubint, és egyetlen szót mondott.

A hang különös visszhangot vert a szoba sarkaiban, féregként tekergett a fülükben. A vad teljesen más szót hallott, mint amit a varjú, de egyik sem az volt, ami a papnő ajkát elhagyta. Zörgővért csuklóján elsötétedett a rubin, a fény- és árnyékfoszlányok szétoszlottak az alak körül.

A csontok megmaradtak – a zörgő bordák, a karmok és fogak a karján, a nagy, megsárgult kulcscsont a vállán. A törött óriáskoponya továbbra is törött óriáskoponya maradt, sárga és repedezett, koszos fogaival ádáz vigyorba dermedve.

A kopaszodó homlok azonban átalakult. A barna bajusz, az előreugró áll, a sárgás bőr és az apró, sötét szempár – mind eltűnt. A hosszú, barna hajba ősz szálak vegyültek, a száj sarkában nevetőráncok jelentek meg. A férfi nagyobb lett, szélesebb mellkasú és vállú, magas és karcsú, simára borotvált arccal és szél cserzette bőrrel.

Havas Jon szeme elkerekedett.

– Mance?

– Havas nagyúr. – Mance Rayder nem mosolygott.

–
Megégettek!

– Az a Csontok Ura volt.

Havas Jon a papnőre nézett.

– Miféle boszorkányság ez?

– Hívd, ahogy akarod. Álcának, káprázatnak, illúziónak. R’hllor a Fény Ura, Havas Jon, és megadta szolgálóinak a képességet, hogy úgy szőjék a fénysugarakat, mint más a szövetet.

Mance Rayder felkuncogott.

– Voltak kételyeim, Havas, de miért ne próbálhatta volna meg? Vagy ezt választom, vagy Stannis megsüt.

– A csontok segítenek – magyarázta Melisandre. – A csontok emlékeznek. A legerősebb káprázatok ilyen dolgokra épülnek. Egy halott ember csizmája, egy hajtincs, egy zacskónyi ujjcsont. Néhány elsuttogott szóval és imával előhívható egy ember árnyéka, és köpenyként borítható rá valaki másra. A viselő lényege nem változik, csak a kinézete.

Elmondva minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt Soha nem kell megtudniuk, mennyire nehéz volt valójában, vagy, hogy milyen árat kellett fizetnie érte. Ezt a leckét Melisandre már nagyon régen megtanulta, még Asshaiban: minél könnyedebbnek tűnik a varázslat, annál jobban félnek a varázslótól. Amikor a lángok nyaldosni kezdték Zörgővértet, a rubin a nyakán olyan forróvá vált, hogy attól félt, rögtön füstölni kezd és megfeketedik a bőre. Havas Jon szerencsére megszabadította a fájdalomtól az íjászaival. Míg Stannis dühöngött a parancsnok dacos ellenszegülése miatt, ő titokban megkönnyebbült

– A mi hamis királyunk modora kissé pimasz – mondta Melisandre –, de nem fog elárulni téged. Ne feledd, nálunk van a fia, ő pedig az életével tartozik neked.

– Nekem? – hökkent meg Havas.

– Ki másnak, nagyuram? A törvényetek szerint csak a vérével fizethet bűneiért, Stannis Baratheon pedig nem az az ember, aki szembe megy a törvényekkel... de mint oly bölcsen megállapítottad, az emberek törvényei a Falnál véget érnek. Mondtam
neked, hogy a Fény Ura meghallgatja imáidat. Módot akartál találni rá, hogy megmentsd kishúgodat, ugyanakkor hűnek kellett maradnod a fogadalomhoz, amely oly sokat jelent számodra, a faistenetek előtt elmondott eskühöz. – Sápadt ujjával a Falon Túli Királyra mutatott. – Itt áll előtted, Havas nagyúr, Arya megmentője. Ajándék a Fény Urától... és tőlem.

Bűzös

Ő
hallotta meg elsőként a hazafelé tartó lányok csaholását. A kockaköveken csattogó patkók hangjára talpra ugrott, láncai megcsörrentek. A két bokáját összekötő lánc alig egy láb hosszú volt, ami minden lépését suta csosszanássá változtatta. Nem volt könnyű így járni, ám mindent megtett, amit lehetett, hangos csilingeléssel ugrándozott elő fekhelyéről. Ramsay Bolton hazatért, és maga mellett akarja tudni a hűséges Bűzöst, hogy a rendelkezésére álljon.

Odakint, a hűvös őszi ég alatt a vadászok beözönlöttek a kapun. Csontos Ben vezette a sort, körülötte csaholtak és ugráltak a lányok. Mögötte jött Nyúzó, Savanyú Alyn és Táncolj Damon hosszú, olajozott korbácsával, aztán a Walderek a Dustin úrnőtől kapott szürke csikókon. Maga az uraság Vérest lovagolta, egy vörös csődört, amelyiknek a vérmérséklete nem sokban különbözött az övétől. Nevetett. Bűzös tudta, ez jelenthet nagyon jót, de nagyon rosszat is.

Mielőtt kitalálhatta volna, ezúttal melyikről van szó, a kutyák már rajta is voltak, odavonzotta őket a szaga. Az állatok kedvelték Bűzöst; gyakran aludt velük, és Csontos Ben időnként engedte, hogy osztozzon az ételükön. A falka ugatva száguldott keresztül az udvaron, körbevették, felugráltak rá, megnyalták szurtos arcát, a lábát csipkedték. Helicent elkapta a bal kezét, és olyan erősen megszorította az állkapcsával, hogy Bűzös attól félt, elveszíti még két ujját. Vörös Jeyne a mellének ugrott, és leverte a lábáról. Karcsú, izmos kutya volt, míg a fehér hajú Bűzös megereszkedett, szürkés bőrével és kiálló csontjaival mintha az éhhalál szélén állt volna.

Mire lelökte magáról Vörös Jeyne-t, és küszködve feltérdelt, a lovasok is leszálltak a nyeregből. Kéttucatnyian indultak el, és ugyanannyian érkeztek vissza, ami azt jelentette, hogy a keresés kudarccal végződött Nem jó hír. Ramsay nem szerette a kudarc ízét.
Ilyenkor bántani akar valakit.

Urának mostanában vissza kellett fognia magát, mert Hantvégen hemzsegtek azok az emberek, akikre a Bolton-háznak szüksége volt, és Ramsay tisztában volt vele, hogy óvatosnak kell lennie a Dustinok, a Ryswellek és a többi nemes társaságában. Velük mindig udvariasan viselkedett, állandóan mosolygott. A zárt ajtók mögött azonban megváltozott.

Ramsay Bolton Hornwood urához és Rémvár örököséhez illő öltözéket viselt. Farkasbőrökből varrt köpenyét az őszi hideg ellen egy farkas sárga fogából készített csattal fogta össze a jobb vállánál. Egyik csípőjén görbe kard lógott, pengéje széles volt, és nehéz, akár egy bárdé; a másikon hosszú tőr és egy kisebb, ívelt nyúzókés, kampós heggyel és éles pengével. Mindhárom fegyvernek ugyanolyan sárga csontból készült a markolata.

– Bűzös! – szólt le Véres nyergéből az uraság. – Szagod van. Az udvar túlsó végéből is érzem.

– Tudom, nagyuram – válaszolta kötelezően Bűzös. – Bocsánatodat kérem!

– Hoztam neked ajándékot. – Ramsay a háta mögé nyúlt, kivett valamit a nyereg mögül, és meglóbálta. – Kapd el!

Láncra verve, bilincsben, hiányzó ujjakkal Bűzös sokkal ügyetlenebb volt, mint még mielőtt megtanulta volna a nevét. A fej nekicsapódott megnyomorított kezének, lepattant az ujjcsonkokról, és férgeket szórva megállapodott a lábánál. Olyan vastagon borította a rászáradt vér, hogy nem lehetett felismerni.

– Mondtam, hogy kapd el – csóválta a fejét Ramsay. – Vedd fel!

Bűzös megpróbálta a fülénél fogva felemelni, de nem ment. A hús már zöld volt, és rothadt, a fül az ujjai közt maradt. Kis Walder felnevetett, és egy pillanattal később a többiek is csatlakoztak hozzá.

– Eh, hagyd – legyintett Ramsay. – Inkább lásd el Vérest, erősen meghajtottam a fattyút.

– Igenis, uram, úgy lesz! – Bűzös a lóhoz sietett, a levágott fejet otthagyta a kutyáknak.

– Olyan szagod van ma, mint a disznószarnak, Bűzös – mondta Ramsay.

– Az ő esetében ez fejlődés – jegyezte meg Táncolj Damon, miközben gondosan összetekerte az ostorát.

Kis Walder leugrott a nyeregből.

– Az én lovamat is elláthatod, Bűzös. Meg a kuzinomét.

– A sajátomról majd én gondoskodom – mondta Nagy Walder. Kis Walder lett Ramsay nagyúr kedvence, és napról napra egyre jobban hasonlított rá, de a kisebbik Frey fiú ritkán vett részt rokona gonosz és kegyetlen játékaiban.

Bűzös nem törődött az apródokkal, elvezette Vérest az istálló felé. Fürgén félreugrott, amikor a csődör megpróbáltá megrúgni. A vadászok becsődültek a nagyterembe, kivéve Csontos Bent, aki káromkodva üvöltözött a levágott fejen veszekedő kutyákkal.

Nagy Walder saját lovát vezetve követte őt az istállóba. Bűzös vetett rá egy lopott pillantást, miközben leszerszámozta Vérest.

– Ki volt? – kérdezte halkan, hogy a többi istállófiú ne hallja.

– Senki. – Nagy Walder levette a nyerget a szürkéjéről. – Egy öregember, akivel az úton találkoztunk. Egy vén nőstény kecskét és négy szopós gidát vezetett

– Urunk a kecskékért ölte meg?

– Urunk azért ölte meg, mert Havas nagyúrnak szólította. A kecskék azért jók voltak. A nagyot megfejtük, a kicsiket megsütöttük.

Havas nagyúr.
Bűzös bólintott, láncai csörögtek, ahogy Véres nyeregszíjával küszködött
Nem jó Ramsay közelében lenni, amikor dühös. Akkor sem, amikor nem az.

– Megtaláltad a kuzinjaidat, nagyuram?

– Nem. Nem is gondoltam, hogy meg fogjuk. Halottak. Wyman nagyúr megölette őket. A helyében én is ezt tettem volna.

Bűzös egy szót sem szólt Bizonyos dolgokat nem volt biztonságos kimondani, még az istállóban sem, amikor az uraság a nagyteremben tartózkodott. Egyetlen rossz szó egy újabb ujjába kerülhet a lábáról vagy a kezéről.
A nyelvem legalább biztonságban van. Sosem venné el a nyelvemet. Szereti hallani, amikor azért könyörgök, hogy vessen véget a fájdalomnak. Szereti hallgatni, ahogy mondom.

A lovasok tizenhat napig voltak távol, kizárólag száraz kenyeret és sózott húst ettek – eltekintve egy-egy ellopott gödölyétől –, ezért Ramsay nagyúr aznap este megparancsolta, hogy lakomával ünnepeljék meg visszatérését Hantvégbe. Vendéglátójuknak, egy Harwood Stout nevű, jelentéktelen úrnak több esze volt annál, semhogy visszautasítsa, bár az éléskamrái mostanra csaknem teljesen kiürültek. Bűzös hallotta Stout szolgálóit arról suttogni, hogy a Fattyú és emberei felfalták a téli készleteket.

– Azt mondják, ágyba fogja vinni Eddard nagyúr kisebbik lányát – panaszkodott Stout szakácsa, amikor nem tudta, hogy Bűzös is hallja –, de mi leszünk seggbe dugva, amikor jön a hó, figyeljétek csak meg!

Ám Ramsay nagyúr lakomát rendelt, tehát lakomát kellett tartani. Stout nagytermében kecskelábú asztalokat állítottak fel, levágtak egy ökröt, és mire a nap lenyugodott, az üres kézzel visszatérő vadászok már sültet és oldalast, árpakenyeret, répa- és borsópürét falatoztak, és az egészet bőséges mennyiségű sörrel öblítették le.

Kis Walder feladata volt újratöltögetni Ramsay nagyúr kupáját, míg Nagy Walder a többieknek töltött a főasztalnál. Bűzöst az ajtó mellé láncolták, máskülönben a szaga elvette volna a lakomázók étvágyát. Ő majd később eszik, azt a maradékot, amit Ramsay nagyúr küld neki. A kutyák ugyanakkor szabadon futkostak a csarnokban, és az este legkiválóbb szórakozásával szolgáltak, amikor Maude és Szürke Jeyne összekaptak Stout egyik kutyájával egy különlegesen húsos csonton, amit Kurta Will vetett oda nekik. Bűzös volt az egyetlen ember a teremben, aki nem a marakodó kutyákat figyelte. Az ő tekintete Ramsay Boltonra szegeződött.

A harc vendéglátójuk kutyájának halálával ért véget, Stout öreg kopójának egy pillanatig sem lehetett esélye. Egyedül volt Ramsay két fiatal, erős és ádáz szukája ellen. Csontos Ben, aki sokkal jobban szerette a kutyákat, mint a gazdájukat, egyszer elmondta Bűzösnek, hogy olyan parasztlányokról nevezte el őket, akiket Ramsay levadászott, megerőszakolt és megölt még akkoriban, amikor fattyú volt, és az első Bűzössel portyázott.

– Legalábbis azokról, akik jó vadászatot nyújtottak. Akik csak sírtak, könyörögtek és nem menekültek, azok nem térhettek vissza szukaként.

Bűzös biztos volt benne, hogy a Rémvár kenneljéből kikerülő következő alomban lesz egy Kyra is.

– Úgy tanította őket, hogy farkasokat is öljenek – árulta el Csontos Ben.

Bűzös erre nem válaszolt. Tudta, miféle farkasok ellen képezték ki a szukákat, de nem akarta végignézni, ahogy a lányok az egyik levágott lábujja fölött marakodnak.

Két szolgáló felkapta a kimúlt kutya tetemét, egy öregasszony pedig rongyot és vödröt fogott, hogy feltakarítsa a vérfoltokat, amikor a nagyterem ajtaja kivágódott, és tucatnyi szürke páncélos, vas félsisakot viselő férfi nyomult be Stout sápadt, bőrpáncélba és arany-rozsdabarna köpenybe öltözött, fiatal őrei mellett. Mindegyik lakomázó elnémult... mindegyik, kivéve Ramsay-t, aki félredobta a cupákot, amin addig rágódott, beletörölte a száját ruhája ujjába, és zsírtól fénylő szájjal elmosolyodott.

– Apám!

Rémvár ura lassan végighordozta tekintetét a lakoma maradványain, a döglött kutyán, a terem díszein, a megláncolt Bűzösön.

– Kifelé – szólalt meg lágy hangon, alig hallhatóan. – Most. Mindenki.

Ramsay nagyúr emberei felálltak az asztaloktól, ott hagyták kupáikat és fatányérjaikat. Csontos Ben magához hívta a lányokat, ők pedig engedelmesen követték, némelyik csonttal a szájában. Harwood Stout mereven meghajolt, és egyetlen szó nélkül elhagyta saját nagytermét.

– Oldozd el Bűzöst, és vidd magaddal! – mordult Ramsay Savanyú Alynra, de apja intett sápadt kezével.

– Ne, őt hagyd itt

Még Roose nagyúr katonái is visszavonultak, becsukták maguk mögött az ajtót. Amikor a visszhang elhalt, Bűzös egyedül találta magát a teremben a két Boltonnal, apával és fiával.

– Nem találtad meg az eltűnt Freyeket. – A hangsúly alapján ez inkább kijelentés, mint kérdés volt Roose Bolton részéről.

– Visszalovagoltunk odáig, ahol Orsóhal uraság szerint elváltak tőlük, de a lányok nem fogtak szagot.

– A falvakban és tanyákon is kérdezősködtél utánuk?

– Kárba veszett erőfeszítés volt. A parasztok mintha megvakultak volna. – Ramsay megvonta a vállát. – Mit számít? A világnak nem fog hiányozni néhány Frey. Rengeteg van még az Ikrekben, ha valaha szükségünk lenne egyre.

Roose nagyúr tört magának egy darab kenyeret.

– Hosteen és Aenys kétségbe vannak esve.

– Ha akarnak, kutathatnak ők is.

– Wyman Manderly saját magát hibáztatja. Ahogy hallottam, különösképpen megkedvelte Rhaegart.

Ramsay nagyúr kezdett feldühödni. Bűzös látta a száján, a húsos ajak rándulásán, ahogy a nyakán kidagadtak az erek.

– Az ostobáknak Manderly mellett kellett volna maradniuk!

Roose Bolton vállat vont

– A hordszéke csigalassúsággal mozog... és természetesen őurasága egészségi állapota és derékbősége nem teszi lehetővé, hogy naponta néhány óránál többet utazzon, és még akkor is többször meg kell állnia, zabálni. A Freyek már alig várták, hogy elérjék Hantvéget, és csatlakozzanak rokonaikhoz. Hibáztatnád őket, amiért előrelovagoltak?

– Ha valóban azt tették. Te hiszel Manderlynek?

Apja fakó szeme megvillant.

– Talán utaltam rá valamivel? Ettől függetlenül ő is meglehetősen zaklatott.

– Annyira azért nem, hogy ne tudjon enni. Malac uraság Fehérrév élelmiszertartalékának felét magával hozta.

– Negyven ló vontatta szekér, tele élelemmel. Bor és hippokrász hordószám, több láda frissen fogott orsóhal, egy egész kecskenyáj, vagy száz malac, dobozokban rák és osztriga, egy hatalmas tőkehal... Wyman nagyúr szeret enni, talán már te is észrevetted.

– Én azt vettem észre, hogy nem hozott túszokat

– Az nekem is feltűnt.

– Mit akarsz tenni vele?

– Nehéz kérdés. – Roose nagyúr talált egy üres kupát, kitörölte az asztalterítővel, és az egyik kancsóból megtöltötte, – Úgy látom, nem csak Manderly rendez pazar lakomákat.

– Neked kellett volna megrendezni az üdvözlésemre – panaszkodott Ramsay –, mégpedig Hantcsarnokban, nem ennek a várnak nevezett pöcegödörben.

– Hantcsarnok és a konyhája felett nem én rendelkezem – felelte apja szelíden. – Én is csak vendég vagyok itt. A vár és a város Dustin úrnőhöz tartozik, ő pedig nem állhat téged.

Ramsay elkomorodott.

– Vajon ha levágom a csecsét, és megetetem a lányaimmal, könnyebben el fog viselni? Vagy ha lenyúzom a bőrét, és cipőt varratok belőle magamnak?

– Nem valószínű. Ráadásul drága cipő lenne. Az ár Hantvég volna, a Dustin-ház és a Ryswellek. – Roose Bolton leült az asztalhoz a fiával szemben. – Barbrey Dustin a második feleségem húga, Rodrik Ryswell lánya, ezenkívül Roger, Rickard és a névrokonom, Roose testvére, az összes többi Ryswell kuzinja. Kedvelte néhai fiamat, és arra gyanakszik, hogy volt valami szereped a halálában. Barbrey úrnő az a fajta asszony, aki tudja, hogyan ápolja a régi sérelmeket. Ezért akár hálás is lehetsz. Hantvég jórészt azért hűséges a Boltonokhoz, mert az úrnő még mindig Ned Starkot okolja a férje haláláért.

–
Hűséges? –
fortyogott Ramsay. – Éppen hogy csak le nem köp! Eljön a nap, amikor felégetem a drágalátos városkáját! Arra majd köphet, meglátjuk, kioltja-e a lángokat!

Roose elfintorodott, mintha a sör hirtelen megkeseredett volna a szájában.

– Néha elgondolkodom, vajon valóban az én sarjam vagy-e. Az őseimre sok mindent lehetett mondani, de ostobák nem voltak. Nem, most maradj csendben, eleget hallottam. Igen, jelenleg erősnek tűnünk. Fontos barátaink vannak a Lannisterek és a Freyek között, és bírjuk Észak jó részének nem túl lelkes támogatását... de szerinted mi fog történni, amikor Ned Stark egyik fia váratlanul előbukkan?