Sárkányok tánca (60 page)

Melisandre ügyet sem vetett a meztelen acélra. Ha a vad bántani akarta volna, azt meglátja a lángokban. A saját személyét fenyegető veszélyeket tanulta meg elsőként észrevenni, amikor félig még gyermek volt, egy rabszolgalány, akit a vörös templomban neveltek. És mindig ez volt az első dolog, amit a lángokban keresett.

– A szemük miatt kellene aggódnod, nem a késeik miatt – figyelmeztette.

– Tudom, a káprázat. – A csuklójára erősített vas karperecen felfénylett a rubin. Pengéje hegyével megkocogtatta, az acél halkan csendült a kövön. – Érzem, amikor alszom. Melegíti a bőröm, még a vason keresztül is. Lágy, akár egy asszony csókja. Mint a
te
csókod. De időnként, az álmaimban égetni kezd, és az ajkadból fogak nőnek. Mindennap elgondolkodom rajta, milyen könnyű lenne lefeszegetni, de sosem teszem meg. A rohadt csontokat is viselnem kell?

– A varázslat árnyakból és sugallatokból áll. Az emberek azt látják, amit látni akarnak. A csontok ennek az egésznek a részei. –
Vajon rosszul tettem, hogy megkíméltem?
– Ha a káprázat szétoszlik, megölnek.

A vad tőre hegyével elkezdte kipucolni a koszt a körmei alól.

– Elénekeltem a dalaimat, megharcoltam a csatáimat, ittam nyárbort, kóstoltam dorne-i asszonyt. A férfiembernek úgy kellene meghalnia, ahogy élt. Esetemben acéllal a kezemben.

A halálról álmodik? Lehetséges, hogy az ellenség megérintette? Elvégre a halál az ő birodalma, a katonái is halottak.

– Hamarosan lesz dolga az acélodnak. Az ellenség mozgolódik, az igazi ellenség. És Havas nagyúr felderítői még a nap vége előtt visszatérnek, vak és vérző szemmel.

A vad összehúzta a szemét. Szürke szem, barna szem; Melisandre a lüktető fényű rubin minden felizzásánál látta a szín változását.

– A szemek kivágása a Könnyező szokása. Legjobb varjú a vak varjú, mondogatja állandóan. Néha azt hiszem, a saját szemét is szeretné kivágni, mert állandóan viszket és könnyezik. Havas azt feltételezi, a szabad nép Tormundhoz fordul, hogy vezesse őket, mert ő ezt tenné. Kedvelte Tormundot, és a vén szélhámos is őt. Viszont ha a Könnyező a vezér... az nem jó. Sem neki, sem nekünk.

Melisandre komoran bólintott, mintha komolyan venné a férfi szavait, pedig a Könnyező egyáltalán nem számított. A szabad nép sem. Elveszett emberek voltak, halálra ítélt emberek, arra ítéltettek, hogy eltűnjenek a föld színéről, ahogy az erdő gyermekei is eltűntek. Ám a férfi nem ezeket a szavakat szerette volna hallani, és nem kockáztathatta, hogy elveszíti őt, most nem.

– Mennyire ismered Északot?

Zörgővért elrakta a tőrét.

– Mint bármelyik portyázó. Némelyik részét jobban, másokat kevésbé. Észak nagyon nagy. Miért?

– A lány. A szürkébe öltözött lány a haldokló lovon. Havas Jon húga. – Ki más lehetne? Havashoz menekült védelemért, Melisandre ezt egészen tisztán látta. – Láttam a lángokban, de csak egyszer. E1 kell nyernünk a parancsnok bizalmát, és ezt csak úgy tudjuk elérni, ha megmentjük a lányt

– Úgy érted, ha én megmentem? A Csontok Ura? – Nevetett. – Eddig csak a bolondok bíztak meg Zörgövértben, és Havas nem bolond. Ha meg kell menteni a húgát, a varjait fogja elküldeni érte. Én azt tenném.

– Ő nem olyan, mint te. Esküt tett, és aszerint is él. Az Éjjeli őrség független marad. Te viszont nem vagy az Éjjeli őrség tagja, te megteheted, amit ő nem.

– Ha a te nyakas parancsnokod megengedi. A tüzed megmutatta, hol lehet megtalálni ezt a lányt?

– Vizet láttam. Mély, kék állóvíz volt, vastag jégréteggel a tetején. Mintha a végtelenbe nyúlt volna.

– A Hosszú-tó. Mit láttál még?

– Dombokat, mezőket, fákat. Egy szarvast. Köveket. A lány elkerülte a településeket. Amikor tudott, a patakmederben haladt, hogy lerázza az üldözőit.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Ez megnehezíti a keresést. Azt mondtad, észak felé jön. A tó nyugatra vagy keletre volt tőle?

Melisandre behunyt szemmel próbálta felidézni a képet.

– Nyugatra.

– Akkor nem a királyi úton közeledik. Okos lány. A másik oldalon kevesebb a figyelő szem, és több a búvóhely. Vannak ott üregek, ahol magam is meghúzódtam időnként... – Hirtelen elhallgatott és felpattant, mert odakint megszólalt a harci kürt. Melisandre tudta, hogy az egész Fekete Várra ugyanilyen csend ereszkedett, és mindenki várakozva, figyelve fordul a Fal felé. Egy hosszú kürtszó felderítők visszatérését jelezte, de kettő...

Eljött a nap,
gondolta a vörös papnő.
Havas nagyúrnak most már hallgatnia kell rám.

A hosszú, gyászos kürtszó után mintha órákig nyúlt volna a csend. A vad végül megtörte a varázst.

– Csak egy. Felderítők.

– Halott felderítők. – Melisandre is felállt. – Vedd fel a csontokat, és várj meg. Visszajövök.

– Veled mehetnék.

– Ne légy ostoba! Ha megtudják, amit meg kell tudniuk, bármilyen vad látványa haragra gerjeszti őket. Maradj itt, amíg lehűl a vérük.

A Király Tornyának lépcsőjén szembetalálkozott Devannal, aki Stannis két őrével jött felfelé. A fiú a félig elfeledett reggelit hozta egy tálcán.

– Megvártam, hogy Hobb kiszedje a frissen sült kenyeret a kemencéből, hölgyem. Még meleg.

– Hagyd a szobámban. – A vad valószínűleg megeszi. – Havas nagyúrnak szüksége van rám a Fal másik oldalán. –
Még nem tudja
,
de hamarosan...

Odakint szállingózni kezdett a hó.. Mire Melisandre és kísérete megérkezett, a kapu körül már összegyűltek a varjak, de szó nélkül utat engedtek a vörös papnőnek. A parancsnok előrement Bowen Marshsal és húsz dárdással, és felküldött húsz íjászt a Fal tetejére, arra az esetre, ha ellenség rejtőzne a közeli erdőben. A kapu őrei nem a királyné emberei voltak, de átengedték őt.

Hideg volt, és sötét a jég alatt, a Falon áttekergő keskeny járatban. Morgan fáklyával a kezében, összekuporodva lépdelt előtte, Merrel pedig hátul kísérte egy fejszével. Mindketten reménytelen iszákosok voltak, de ennyire korán még nem kezdtek el inni. A királyné emberei voltak, legalábbis névleg, mindketten egészséges félelmet tápláltak Melisandre irányában, és Merrel jó harcosnak számított, amikor nem ivott. Igazából most nem volt rájuk szüksége, de a papnő külön figyelmet fordított rá, hogy mindenhová két ember kísérje, ezzel szemlélőinek is üzent.
A hatalom külsőségei.

Mire előbukkantak a Fal túloldalán, már sűrűn hullott a hó. A Fal és a Kísértetjárta Erdő széle között húzódó feltúrt, megkínzott földet hiányos, fehér takaró borította. Havas Jon és fekete testvérei három dárda körül gyűltek össze, a kaputól körülbelül harminclépésnyire.

A nyolc láb hosszú dárdákat kőrisből készítették. A bal oldaliban látszott egy kis törés, de a másik kettő sima volt, és egyenes. Mindegyikre egy-egy levágott fejet tűztek. Szakállukba jég tapadt, a hóeséstől fehér csuklya képződött rajtuk. Szemük helyén üres gödrök tátongtak, a fekete és véres lyukak néma vádaskodással meredtek a semmibe.

– Kik voltak? – kérdezte Melisandre a varjakat

– Fekete Jack Bulwer, Szőrös Hal és Szürketollú Garth – felelte komoran Bowen Marsh. – A talaj félig fagyott. A vadak fél éjszaka áshattak, hogy ilyen mélyre dugják a dárdákat Még a közelben lehetnek, figyelnek minket. – A főintéző a fák vonala felé sandított.

– Lehet, hogy százan is vannak odakint – tette hozzá egy másik fekete testvér, a gyászos képű. – Vagy ezren.

– Nem – ingatta a fejét Havas Jon. – Itt hagyták az ajándékukat az éjszaka sötétjében, aztán eliszkoltak. – Hatalmas, fehér rémfarkasa körbeszaglászta a dárdanyeleket, aztán felemelte a lábát, és levizelte azt, amelyikre Fekete Jack Bulwer fejét tűzték. – Szellem megérezte volna a szagukat, ha még itt lennének.

– Remélem, a Könnyező elégette a holttesteket – dünnyögte a gyászos képű, akit társai Bánatos Eddnek neveztek. – Különben visszajönnek a fejükért.

Havas Jon megragadta az egyik dárdát, és Szürketollú Garth fejével együtt kitépte a földből.

– Vegyétek le a másik kettőt is! – adta ki a parancsot, és négy varjú már ugrott is.

Bowen Marsh arca kivörösödött a hidegtől.

– Nem lett volna szabad kiküldenünk a felderítőket.

– Ez most nem a megfelelő hely és idő erre. – Havas a dárdákkal küszködő emberekhez fordult. – A fejeket égessétek el. Ne maradjon belőlük semmi, csak a csupasz csont. – Mintha csak most vette volna észre Melisandrét. – Hölgyem, ha nem bánod, sétálhatnánk egyet.

Végre!

– Ahogy kívánod, parancsnok.

Miközben átkeltek a Fal alatt, a papnő belekarolt Havas Jonba. Morgan és Merrel lépdeltek előttük, Szellem loholt mögöttük. Melisandre nem szólalt meg, de szándékosan lelassította lépteit, és a talpa alatt láthatóan megolvadt a hó.
Ezt biztosan észreveszi.

Az egyik gyilokrés rácsos nyílása alatt Havas megtörte a csendet. Melisandre tudta, hogy így lesz.

– Mi van a másik hattal?

– Őket nem láttam.

– Megnéznéd?

– Természetesen, nagyuram.

– Holló érkezett Ser Denys Mallistertól, az Árnyéktoronyból - mondta Havas Jon. – Az emberei tüzeket láttak a hegyekben, a Torok túlsó oldalán. Ser Denys szerint gyülekeznek a vadak. Úgy véli, ismét a Koponyák Hídjánál fognak próbálkozni.

– Néhányan talán. – Lehet, hogy a látomásaiban a koponyák a hidat szimbolizálták? Nem valószínű. – Ha támadnak is, az csupán figyelemelterelés lesz. Tornyokat láttam a tenger mellett, melyeket elborított egy fekete és véres áradat. A fő támadás ott következik be.

– A Keleti Őrségnél?

Az lett volna
? Melisandre Stannis királlyal már járt a Tenger melléki Keleti őrségben, őfelsége ott hagyta Selyse királynét és lányukat, Shireent, amikor lovagjaival a Fekete Várba indult. A tűzben látott tornyok máshogy néztek ki, de a látomásoknál ez gyakran történt így.

– Ott, nagyuram. A Keleti őrségnél.

– Mikor?

A papnő széttárta a karját.

– Holnap, egy holdforduló múlva, a jövő évben. És ha cselekszel, lehetséges, hogy meg sem történik, amit láttam. –
Másként mi értelme volna a látomásoknak
?

– Rendben – bólintott Havas.

Mire átértek a Falon, a varjak tömege a kapu előtt két tucat fekete köpenyesre fogyatkozott. Az emberek odatódultak köréjük, Melisandre néhányukat név szerint ismerte: Háromujjú Hobbot, a szakácsot, a zsíros, narancssárga hajú Mullyt, a féleszű kölyköt, Fajankó Owent és a részeges Cellador septont.

– Igaz, nagyuram? – kérdezte Háromujjú Hőbb.

– Kik voltak? – érdeklődött Fajankó Owen. – Nem Dywen, ugye?

– Nem is Garth – jelentette ki a királyné embere, Alf Runnymudd, aki az elsők között dobta el hét hamis istenét R’hllor igazságáért. – Garth túlságosan ravasz ahhoz, hogy a vadak elkapják.

– És hányan? – kérdezte Mully.

– Hárman – felelte Jon. – Fekete Jack, Szőrös Hal és Garth.

Alf Runnymudd üvöltésére még az Árnyéktoronyban alvók is felébredtek.

– Fektessétek le, és adjatok neki egy kis forralt bort – mondta Jon Háromujjú Hobbnak.

– Havas nagyúr – szólalt meg halkan Melisandre –, elkísérnél a Király Tornyába? Valamit szeretnék megmutatni neked.

A parancsnok hűvös, szürke szemével hosszú ideig meredt rá. Jobb keze összezárult, kinyílt, megint összezárult.

– Ahogy óhajtod. Edd, vidd vissza Szellemet a szállásomra.

Melisandre ezt annak jeleként értékelte, hogy ő is elküldheti az

őreit. Együtt vágtak át az udvaron, csak ők ketten. A papnő olyan közel húzódott Havas Jonhoz, amennyire csak mert, olyan közel, hogy érezte a fiúból fekete ködként áradó bizalmatlanságot.
Nem kedvel soha nem is fog de hasznomat veheti. Így is jó.
Melisandre ugyanezt a táncot járta el Stannis Baratheonnal, még a kezdet kezdetén. Valójában az ifjú parancsnokban és a királyban több volt a közös vonás, mint bármelyikük hajlandó lett volna elismerni. Stannis fiatalabb fivérként mindig bátyja árnyékában élt, ahogy Havas Jont, a fattyút is háttérbe szorította tisztavérű testvére, a bukott hős, akit az emberek

Ifjú Farkasnak hívtak. Mindketten természetüknél fogva hitetlenek, bizalmatlanok és gyanakvóak. Az egyetlen isten, amelynek hódolnak, a becsület és a kötelességtudat.

– Nem kérdeztél a húgodról – mondta Melisandre, miközben felfelé kapaszkodtak a Király Tornyának lépcsőin.

– Mondtam már, nekem nincs húgom. Félretettük a rokonságot, amikor elmondtuk a szavakat. Nem segíthetek Aryán, ahogy nem...

Elhallgatott, amikor beléptek a papnő szobájába. A vad ott ült az asztalnál, és tőrével vajat kent egy meleg kenyérszeletre. Melisandre elégedetten látta, hogy felöltötte csontpáncélját. A sisakjaként szolgáló törött óriáskoponya a háta mögött, az ablakpárkányon pihent

Havas Jon teste megfeszült.

– Te...?

– Havas nagyúr. – A vad rávigyorgott töredezett, barna fogaival. Csuklóján tompa, vörös csillagként ragyogott a rubin a reggeli fényben.

– Mit keresel itt?

– Reggelizem. Csatlakozol?

– Én nem osztozom veled kenyéren.

– A te bajod, mert még meleg. Hobb ehhez legalább ért. – Zörgővért beleharapott a kenyérbe. – Ugyanilyen könnyen meglátogathatnálak téged is, nagyuram. Azok az őrök az ajtódnál legfeljebb tréfának jók. Egy férfi, aki félszáz alkalommal megmászta a Falat, könnyen besurran egy ablakon. De mi értelme volna végezni veled? A varjak választanának egy még rosszabbat. – Megrágta és lenyelte a falatot – Hallottam a felderítőidről. Engem is el kellett volna küldened velük.

– Hogy eláruld őket a Könnyezőnek?

– Árulásról beszélünk? Mi is volt a neve a vad asszonyodnak, Havas? Ygritte, igaz? – Zörgővért Melisandréhoz fordult. – Lovakra van szükségem. Fél tucat jó lóra. És ez nem olyasmi, amire egyedül képes vagyok. Néhány vakondvárosi lándzsaasszony megtenné. Erre a feladatra az asszonyok a legjobbak. A lány jobban fog bízni bennük, és segíthetnek végrehajtani egy kis csínyt, amit kigondoltam.

– Miről van szó? – kérdezte Jon.

– A húgodról. – Melisandre a parancsnok karjára tette a kezét. – Te nem tudsz rajta segíteni, de ő igen.

Havas elhúzta a karját.

– Nem hiszem. Te nem ismered ezt az embert. Zörgővért százszor is kezet moshatna egy nap, de még akkor is maradna vér a körme alatt. Előbb erőszakolja és öli meg Aryát, mint hogy segítsen rajta. Nem! Ha ezt láttad a lángjaidban, úrnőm, akkor bizonyára hamu ment a szemedbe. Ha megpróbálja elhagyni a Fekete Várat az engedélyem nélkül, magam fejezem le.