Sárkányok tánca (111 page)

A lány hirtelen megtorpant.

– Rossz irányba megyünk!

– Nem. – Tyrion leeresztette a földre a vödreit A fogórész mély árkokat vájt az ujjaiba. – Azokhoz a sátrakhoz kell eljutnunk.

– A Második Fiakhoz? – Ser Jorah arcán különös mosoly jelent meg. – Ha azt hiszed, ott segítséget kaphatsz, nem ismered Barna Ben Plummot.

– Ó, dehogynem. Plumm és én öt játszma
cyvasse-t
játszottunk. Barna Ben ravasz, állhatatos, értelmes ember... de nagyon óvatos. Szereti, ha az ellenfele vállal kockázatot míg ő hátradől, és nyitva hagy minden lehetőséget. Csupán reagál a csata közben kialakuló helyzetekre.

– Csata? Miféle csata? – Krajcár hátralépett. – Vissza
kell
mennünk, a mesternek friss vízre van szüksége! Ha sokáig elmaradunk, megkorbácsolnak! És ott hagytuk Csinos Malacot meg Ropogtatót is!

– Édes majd gondoskodik róluk – hazudta Tyrion. Sebhelyes és barátai valószínűleg nemsokára sonkát, szalonnát és ízletes kutyaragut falatoznak, de Krajcárnak ezt nem kellett tudnia. – Dajka halott Yezzan haldoklik. Sötét lesz, mire bárki is felfigyel a távollétünkre. Soha nem lesz ennél jobb lehetőségünk.

–
Nem!
Te is tudod, mit művelnek a szökni próbáló rabszolgákkal!
Tudod!
Kérlek! Soha nem hagyják, hogy elhagyjuk a tábort!

– Nem hagyjuk el a tábort. – Tyrion felkapta a vödröket, és kacsázva elindult, vissza sem nézett. Mormont csatlakozott hozzá. Néhány pillanat múlva hallotta, hogy Krajcár is siet utánuk a homokos lejtőn álló, körkörös sátortábor felé.

Az első Őr a kikötött lovaknál toppant eléjük, a karcsú dárdás rozsdaszín szakálla alapján tyroshi származású lehetett.

– Nocsak, ki jön itt? És mi van azokban a vödrökben?

– Víz, ha nincs ellenedre – felelte Tyrion.

– A sör jobban tetszene. – Tyrion hátát dárdahegy csiklandozta meg, egy másik őr lépett mögéjük. Tyrion Királyvár ízét fedezte fel a hangjában.
Bolhavégi söpredék.
– Eltévedtetek, törpe?

– Csatlakozni szeretnénk a kompániátokhoz.

Az egyik vödör kicsúszott Krajcár kezéből, és felborult. A fele víz kifolyt, mire sikerült újra felállítania.

– Elég bolond van már nálunk, miért akarnánk még hármat? – A tyroshi megbökte dárdájával Tyrion nyakörvét, az apró aranycsengő megszólalt. – Én csak egy szökevény rabszolgát látok. Pontosabban hármat. Kinek a nyakörve ez?

– A Sárga Bálnáé. – Ezt már egy harmadik férfi mondta, akit a hangok vonzottak oda. A sovány, hegyes állú zsoldos fogai vörösek voltak a savanyúlevéltől.
Egy őrmester,
állapította meg Tyrion a másik kettő viselkedéséből. A férfi jobb kézfejét kampó helyettesítette.
Szeretett Baelor legyek, ha ez nem Bronn veszélyesebb, fattyú árnyéka.
– Ezeket a törpéket akarta Ben megvenni – mondta az őrmester a katonáknak, – Viszont ez a nagydarab... mindegy, hozzátok mind a hármat!

A tyroshi intett a dárdájával, Tyrion pedig elindult. A másik zsoldos, egy pelyhedző állú, piszkosszőke hajú ifjú Krajcár hóna alá nyúlt.

– Hé, az enyémnek melle is van! – Hogy megbizonyosodjon róla, megtapogatta a lányt a zubbony alatt

– Csak hozd! – vakkantotta az őrmester.

Az ifjú a vállára dobta Krajcárt. Tyrion előresietett, olyan gyorsan szedte görbe lábát ahogy csak bírta. Tudta, hová mennek: a nagy sátorhoz a tűzgödör másik oldalán, melynek színes vászonfalai kifakultak és repedezetté váltak a sokéves használattól. Néhány zsoldos alaposan megnézte őket
egy táborkísérő pedig nevetett, de senki nem próbálta megállítani a menetet.

A sátorban tábori zsámolyokat és egy kecskelábú asztalt találtak, néhány dárdát, egy csatabárdot, a padlón színpompás szőnyeget, valamint három tisztet. Az egyik karcsú volt, és elegáns, hegyes szakállal, bajvívó pengével és rózsaszín zekével, a másik kövérkés és kopaszodó, ujján tintanyomokkal, egyik kezében írótollat szorongatott.

Ám Tyrion a harmadik férfit kereste. Mélyen meghajolt.

– Kapitány.

– Be akartak osonni a táborba, akkor kaptuk el őket, – Az ifjú ledobta Krajcárt a szőnyegre.

– Szökevények – mondta a tyroshi. – Vödrökkel.

– Vödrökkel? – vonta fel a szemöldökét Barna Ben Plumm. Amikor senki nem sietett magyarázatot adni, folytatta. – Vissza a helyetekre, fiúk, és erről ne szóljatok senkinek. – Miután távoztak, Tyrionra mosolygott. – Újabb
cyvasse
-játszmára vágysz, Yollo?

– Ha kívánod. Mindig örömmel győzlek le. Azt hallottam, kétszeresen is köpönyegforgató vagy, Plumm. Az ilyen embereket szeretem.

Barna Ben mosolygott, de a szeme hideg maradt. Úgy nézte Tyriont, ahogy az ember egy beszélő kígyót tanulmányoz.

– Miért jöttél?

– Hogy valóra váltsam az álmaidat. Megpróbáltál megvásárolni az árverésen, azután
cyvasse
-ban akartál elnyerni minket. Még amikor megvolt az egész orrom, akkor sem voltam annyira jóképű, hogy ilyen szenvedélyt váltsak ki valakiből... kivéve azokat, akik tisztában vannak a valódi értékemmel. Nos, most itt vagyok, a tiéd vagyok Légy jó barát, küldess a kovácsodért, és vedd le rólunk ezeket a nyakörveket. Már rosszul vagyok az állandó csilingeléstől.

– Nem szeretnék bajt nemes mestereddel.

– Yezzannak most nagyobb problémája is van három hiányzó rabszolgánál. Felhágott a fakó kancára. Egyébként is, miért keresne itt minket? Elég kardod van, hogy elriasszák a kíváncsiskodókat. Apró kockázat nagy haszonért.

A piperkőc a rózsaszín zekében felszisszent.

– Idehozták a kórt a táborunkba! – Ben Plummra nézett – Levághatom a fejét, kapitány? A többit meg beledobhatnánk a latrinába. – Előhúzta ékkövekkel díszített markolatú, keskeny pengéjű bajvívó kardját.

– Én a helyedben óvatos lennék ezzel a fejjel – figyelmeztette Tyrion. – Nem lenne jó, ha a vérem rád fröccsenne. A vér hordozza a kórt. Ráadásul a ruháinkat is ki kell majd főzni, vagy elégetni.

– Én úgy akarom elégetni őket, hogy te is benne vagy, Yollo – mondta Plumm.

– Igazából nem ez a nevem, de ezt te is tudod. Tudod, mióta először megpillantottál.

– Lehetséges.

– Én is jól ismerlek téged, nagyuram – folytatta Tyrion. – Barnább vagy az otthoni Plummoknál, de hacsak a neved nem hazudik, te is Westerosról származol, ha nem is születés, de a vér jogán. A Plumm-ház Casterly-hegynek esküdött hűséget, és éppenséggel tudok ezt-azt a múltjáról. A te ágad a Keskeny-tenger túlsó partjáról hajtott ki, nem is kétséges. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, Viserys Plumm egyik fiatalabb fia lehetett az ősöd. A királynő sárkányai kedveltek, igaz?

Úgy tűnt, a zsoldos remekül szórakozik.

– Ki mondta ezt neked?

– Senki. A sárkányokról hallott történetek többsége az ostobák lenyűgözését szolgálja. Beszélő sárkányok, aranyat és drágaköveket felhalmozó sárkányok, négylábú és elefánthasú sárkányok, a szfinxek fejtörőit megoldó sárkányok... mindegyik badarság. Viszont a régi könyvekben találhatunk igazságokat is. Nemcsak azt tudom, hogy a királynő sárkányai kedveltek, de azt is, hogy miért.

– Anyám szerint apámban volt egy csepp sárkány vér.

– Két csepp is, vagy egy hat láb hosszú farok. Ismered a mesét? Én igen. Tehát te egy nagyon okos Plumm vagy, így tudod, hogy a fejem nemesi címet ér... Westeroson, innen félvilágnyira. Mire azonban odaérsz vele, csak csontok és férgek maradnak belőle. Az én édes nővérem le fogja tagadni, hogy a fej az enyém, és nem fizet neked semmit. Tudod, hogy megy ez a királynőknél. Szeszélyes picsa szinte mindegyik, és Cersei közülük a legrosszabb.

Barna Ben megvakarta a szakállát.

– Akkor hát élve kell, hogy odavigyelek. Vagy bedughatom a fejedet egy üveg ecetes lébe.

– Esetleg szövetkezhetsz velem. Az a legbölcsebb lépés. – Tyrion elvigyorodott. – Második fiúnak születtem, ezt a kompániát a sors vezette elém.

– A Második Fiaknál nincs szükség mutatványosokra – horkan-totta a rózsaszínbe öltözött
bravo.
– Nekünk harcosok kellenek.

– Hoztam nektek egyet – Tyrion a hüvelykujjával Mormontra bökött

– Ezt? – nevetett a
bravo.
– Valóban csúf egy fattyú, de a forradásoktól még senki nem lesz a Második Fiak harcosa.

Tyrion felemás szemét forgatta.

– Plumm nagyúr, ki ez a két barátod? A rózsaszín felettébb bosszantó.

A
bravo
felmordult, a tollat tartó férfi halkan kuncogott. Ám a nevüket Jorah Mormont árulta el.

– Kalamáris a kompánia pénzmestere, a páva pedig Ravasz Kasporiónak nevezi magát, bár a Rühes Kasporio jobban illene rá. Mocskos egy féreg.

Mormont arcát ugyan nem lehetett felismerni a zúzódások és duzzanatok miatt, a hangja azonban változatlan maradt. Kasporio meglepetten nézett rá, míg Plumm szeme körül vidám ráncok jelentek meg.

– Jorah
Mormont
? Te vagy az? Nem tűnsz olyan büszkének, mint amikor távoztál. Egyáltalán, sernek kell még hívnunk?

Ser Jorah duzzadt ajka groteszk mosolyra húzódott.

– Adj egy kardot, és annak hívsz, aminek csak akarsz, Ben.

Kasporio hátralépett.

– Te... a királynő elküldött téged...

– Visszajöttem. Nevezz csak bolondnak.

Egy szerelmes bolond.
Tyrion megköszörülte a torkát.

– Később majd beszélhettek a régi, szép időkről... miután elmagyaráztam, miért használhatnátok jobban a fejemet, ha a nyakamon maradna. Rá fogsz jönni, Plumm nagyúr, hogy nagyon nagylelkű tudok lenni a barátaimmal. Ha kételkedsz, kérdezd meg Bronnt. Vagy Shaggát, Dolf fiát. Esetleg Timettet, Timett fiát.

– Kik azok? – kérdezte Kalamáris.

– Jó emberek, akik felajánlották nekem a kardjukat, és nagyon sokat nyertek a szolgálatukkal. – Megvonta a vállát. – Rendben, a „jó” nem teljesen igaz. Vérszomjas fattyú mindegyik, akárcsak ti.

– Lehetséges – bólintott Barna Ben. – De az is lehet, hogy csak kitaláltál néhány nevet.
Shaggát
mondtál? Az nem női név?

– Az biztos, hogy elég nagy melle van. Ha legközelebb találkozom vele, benézek a nadrágja alá, hogy biztos legyek a dolgomban. Az ott egy
cyvasse
-tábla? Hozd ide, és játszhatunk egyet, előbb azonban kérek egy kupa bort. A torkom száraz, akár egy régi csont, és rengeteg mindent kell elmondanom.

Jon

A
znap éjjel az erdőben üvöltő vadakról álmodott, akik harci kürtök bőgésére és dobok dübörgésére közeledtek.
BUMM dumm BUMM dumm BUMM,
dobbant ezer szív egy ütemre. Dárdákkal, íjakkal, fejszékkel vonultak. Voltak, akik póni nagyságú kutyákkal vontatott csontszekereken utaztak. Negyven láb magas óriások lépdeltek köztük, tölgyfa nagyságú pörölyöket lengetve.

– Tartsatok ki! – kiáltotta Havas Jon. – Vissza kell verni őket! – Egyedül állt a Fal tetején. – Tüzet! Tüzet nekik! – üvöltötte, de senki sem hallotta.

Mindenki elment. Magamra hagytak.

Égő nyílvesszők sziszegtek, lángnyelvet húzva maguk után. Madárijesztő testvérek buktak le a Falról, fekete köpenyük lángolt. „
Havas!”
– rikoltotta egy sas, miközben az ellenség pókként kúszott fel a jégfalon. Jon fekete jégpáncélt viselt, de a pengéje vörösre változott a kezében. Amint a halottak felértek a Fal tetejére, visszaküldte őket, hogy újra meghaljanak. Megölt egy ősz szakállú férfit, aztán egy csupasz képű ifjút, egy óriást, egy hórihorgas, hiányos fogú lidércet, egy dús vörös hajú lányt. Túl későn ismerte fel Ygritte-et. Ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy megjelent

A világ vörös ködbe olvadt. Jon vágott és döfött. Levágta Donal Noye-t, és kibelezte Süket Dick Follardot. Félkezű Qhorin térdre esett, hiába próbálta elállítani a nyakából ömlő vért.

–
Én
vagyok Deres ura! – üvöltötte Jon. Már Robb állt előtte, haja nedves volt az olvadt hótól. Hosszúkarom az ő fejét is lemetszette. Aztán egy göcsörtös kéz durván megragadta Jon vállát. Megfordult...

...és arra ébredt, hogy egy holló csipkedi a mellét

–
Havas!
– károgta a madár.

Jon elhessegette. A holló méltatlankodó károgással szökkent fel az ágy támlájára, és onnan nézett le rá megvetően a kora hajnali szürkületben.

Eljött az idő. A farkas órája. Nemsokára felkel a nap, és négyezer vad kel át a Falon,
őrület.
Havas Jon égett kezével beletúrt a hajába, és újra átgondolta, mit tett. Ha kinyitja a kaput, nem lesz visszaút. A Vén Medvének kellett volna egyezkednie Tormunddal. Jaremy Rykkernek, Félkezű Qhorinnak, Denys Mallisternek vagy valami más veteránnak.
A nagybátyámnak.
Azonban most már túl késő a kételyekhez. Minden választás magában hordozza a kockázatot, minden választásnak vannak következményei. Végig kell játszani a játékot.

Felkelt és felöltözött a sötétben, miközben Mormont hollója a szoba másik végében motyogott.

–
Kukorica
– mondta a madár, majd: –
Király!
– És: –
Havas. Havas Jon, Havas Jon!
– Különös. Amennyire Jon emlékezett, a holló még soha nem mondta ki a teljes nevét.

A pincében reggelizett, tisztjei társaságában. Pirított kenyér, főtt tojás, véres hurka és zabkása, leöblítve ritkás, sárga sörrel. Evés közben újra végigmentek az előkészületeken.

– Minden készen áll – biztosította Bowen Marsh. – Ha a vadak teljesítik a feltételeidet, minden pontosan úgy fog zajlani, ahogy megparancsoltad.

Ha pedig nem, akkor vérfürdő és pusztítás lesz.

– Ne feledjétek – mondta Jon –, Tormund emberei éhesek, fáznak és félnek. Néhányan ugyanúgy gyűlölnek minket, mint közületek sokan őket. Mindkét oldal vékony jégen táncol. Elég egyetlen repedés, és mindannyian beszakadunk. Ha ma vér fog folyni, remélem, nem a mieink mérik az első csapást, különben az ősi és az új istenekre esküszöm, lecsapom a felelősök fejét!

Bólintásokkal és halk „ahogy parancsolod”, „úgy lesz” és „igenis, parancsnok” mormolásokkal feleltek, aztán sorban felálltak, felkötötték kardövüket, vállukra kanyarították fekete köpenyüket, és kisétáltak a hidegbe.

Utolsóként Bánatos Edd Tollett hagyta el az asztalt, aki éjszaka érkezett Hosszúhantból hat szekérrel. A fekete testvérek egy ideje Szajhahantnak hívták az erődöt. Edd azért jött, hogy elvigyen a nővéreikhez annyi lándzsaasszonyt, amennyi felfér a szekerekre.

Jon figyelte, ahogy társa kimártogatja a szaftot egy darab kenyérrel. Különös módon megnyugtató érzés volt újra látni Edd komor arcát.

– Hogy megy az újjáépítés? – kérdezte régi intézőjét.

– Még tíz év, és kész is lesz – felelte Tollett szokásos, gyászos hangján. – Amikor beköltöztünk, minden tele volt patkányokkal, de a lándzsaasszonyok leöldösték a kis rohadékokat. Most minden tele van lándzsaasszonyokkal. Időnként visszasírom a patkányokat.

– Milyen Vas Emmett alatt szolgálni? – érdeklődött tovább Jon.

– Leginkább Fekete Maris szolgál alatta, uram. Én az öszvéreket gondozom. Csalán azt mondja, rokonok lehetünk. Valóban, ugyanolyan hosszú az arcunk, de én korántsem vagyok olyan csökönyös. És becsületemre legyen mondva, az anyjukat sem ismertem. – Végzett az utolsó tojásával is, felsóhajtott. – Hiányzott már egy jó lágy tojás. Ha megkérhetlek, uram, ne hagyd, hogy a vadak megegyék a csirkéinket.

Odakint a keleti égbolt még csak most kezdett világosodni. Egyetlen felhőt sem lehetett látni.

– Szép napunk lesz – jegyezte meg Jon. – Meleg, enyhe és napfényes.

– A Fal könnyezni fog, pedig nyakunkon a tél. Nem természetes ez, uram. Ha engem kérdezel, rossz jel.

Jon elmosolyodott.

– És ha havazna?

– Az még rosszabb.

– Milyen időjárást tartanál megfelelőnek?

– Amilyen idebent van – felelte Bánatos Edd. – Ha megbocsátasz, uram, visszamennék az öszvéreimhez. Hiányzom nekik, amikor nem vagyok mellettük. Jobban, mint nekem a lándzsaasszonyok.

Tollett a keleti út felé indult, ahol a szekerei várakoztak, Havas Jon pedig az istállóba. Selyem már felnyergelte és előkészítette a lovát, egy tüzes, szürke csatamént, melynek sörénye fekete volt, és fényes, akár a mesterek tintája. Jon nem ezt az állatot választotta volna hosszabb utakra, de ma reggel csak az számított, hogy lenyűgöző látványt nyújtson, és ehhez ez a ló felelt meg leginkább.

Kísérete már várt rá. Jon soha nem szerette magát őrökkel körbevenni, ám ma értelmes választásnak tűnt, hogy néhány jó embert tartson maga mellett. Fenyegető látványt nyújtottak láncingükben, vas félsisakjukban és fekete köpenyükben, kezükben hosszú dárdával, derekukon karddal és tőrrel. Jon ez alkalommal kihagyta az alatta szolgáló öregeket és sihedereket, és a legjobbak közül választott nyolcat: Tyt, Mullyt, Balkezes Lew-t, Nagy Liddle-t, Roryt, Bolha Fulkot, Zöldlándzsás Garrettet és persze Bőröst, a Fekete Vár új fegyvermesterét, hogy megmutassa a szabad népnek, még egy olyan ember is megbecsült helyet kaphat az Éjjeli őrségben, aki Mance oldalán harcolt a Fal alatt.

Mire mindannyian összegyűltek a kapunál, keleten már mélyvörösre színeződött az ég.
A csillagok kihunynak,
gondolta Jon. És amikor újra megjelennek, már egy megváltozott világra fognak leragyogni. A királyné néhány embere Melisandre úrnő éjszakai máglyájának maradványai mellől figyelte őket. Amikor Jon felnézett a Király Tornyára, vörös villanást látott az egyik ablak mögött. Selyse királyné nem bukkant elő.

Elérkezett az idő.

– Nyissátok ki a kaput – szólalt meg Jon halkan.

–
KAPUT NYISS! –
bömbölte Nagy Liddle. Hangja mennydörgésként csattant.

Hétszáz lábbal feljebb az őrszemek meghallották, és szájukhoz emelték harci kürtjüket. A búgás végigvisszhangzott a Falon, és betöltötte a kinti erdőt.
Ahuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu.
Egyetlen, hosszú kürtszó. Több ezer éven át ez a hang hazatérő felderítőket jelzett Ma a szabad népet hívta új otthonába.

A hosszú alagút mindkét oldalán kinyitották a rácsokat, a vasreteszeket félrehúzták. A hajnali fény rózsaszínben, aranyban és bíborban tükröződött vissza a jégről. Bánatos Edd nem tévedett, a Fal nemsokára könnyezni fog.
Adják az istenek, hogy senki ne csatlakozzon hozzá!

Selyem vezette át őket a jégfal alatt, vaslámpással világította nekik az utat az alagút félhomályában, öt Jon követte a lovát vezetve, majd a testőrei, végül pedig Bowen Marsh tucatnyi intézővel, akik mind más feladatot kaptak. Odafent Királyerdei Ulmeré volt a Fal. A Fekete Vár két tucat legjobb íjásza állt mellette, készen rá, hogy bármilyen lenti problémára nyílzáporral reagáljanak.

A Faltól északra Óriásvész Tormund várakozott apró testű lován, amely túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy elbírja a férfi súlyát. Vele volt két megmaradt fia, a magas Toregg és az ifjú Dryn, továbbá három tucat harcos.

–
Har!
– kiáltotta Tormund. – Testőrség? Hol itt a bizalom, varjú?

– Még így is több embert hoztál, mint én.

– Valóban. Gyere ide mellém, kölyök! Azt akarom, hogy a népem lásson. Több ezren még soha nem láttak parancsnokot, felnőtt férfiak, akiknek gyerekkorukban azt mesélték, hogy ha nem viselkednek jól, elviszik őket a varjak. Látniuk kell téged, a hosszú arcú kölyköt a régi, fekete köpenyben. Meg kell tanulniuk, hogy az Éjjeli Őrségtől nincs miért félni.

Jobban szeretném, ha ezt inkább soha nem tanulnák meg.
Jon lefejtette a kesztyűt megégett kezéről, két ujját a szájába helyezte, és éleset füttyentett. Szellem már rohant is felé a kaputól. Tormund lova felágaskodott, a szabad nép vezetője kis híján leesett a nyeregből.

– Nincs miért félni? – kérdezte Jon. – Szellem, feküdj!

– Feketeszívű fattyú vagy, Varjú nagyúr. – Tormund felemelte a kürtjét, és belefújt. A hang mennydörgésként verődött vissza a jégről, és az első vadak elindultak a kapu felé.

Jon pirkadattól alkonyatig felügyelte az emberek áramlását.

Először a foglyok mentek – száz válogatott, nyolc és tizenhat év közötti fiú.

– A vérdíjad, Varjú nagyúr – morogta Tormund. – Remélem, szegény anyjuk sírása nem fog kísérteni éjszakánként.

Némelyik fiút a szüleik vezették a kapuhoz, másokat idősebb rokonaik. A legtöbben azonban egyedül mentek. A tizennégy-tizenöt éves fiúk szinte már felnőttek voltak, és nem akarták, hogy egy asszony szoknyája mellett lássák őket reszketni.

Két intéző megszámolta őket, mindegyikük nevét felírták egy hosszú báránybőr tekercsre. Egy harmadik begyűjtötte értékeiket, és arról is jegyzéket készített. A fiúk olyan helyre mennek, ahol még sosem jártak, és egy olyan rendet fognak szolgálni, amely több ezer évig népük ellensége volt, Jon mégsem látott egyetlen könnyet sem, és senki nem sírt az anyja után. A
tél népe,
emlékeztette magát.
Ahonnan ők jönnek, ott a könny ráfagy az arcra.
Egyikük sem torpant meg vagy próbált visszafordulni, amikor be kellett lépniük a félhomályos alagútba.

Szinte mindegyikük nagyon sovány volt némelyik már-már betegesen, pálcikavékonyságú lábszárukkal és karjukkal botorkáltak a hóban. Jon számított rá, hogy mindegyik ilyen állapotban lesz, de ezenkívül nem sok hasonlóság akadt köztük; voltak köztük mindenféle formájúak, méretűek és bőrszínűek. Látott magasakat és alacsonyakat, barna és fekete hajúakat, mézszőkéket, szalmaszőkéket és

vörösöket, akiket megcsókolt a tűz, mint Ygritte-et. Látott forradásos arcúakat, sántikálva járókat, himlőhelyeseket. Az idősebbek közül néhánynak már pelyhedzett az álla, vagy apró bajuszkezdemény nőtt az orra alatt de volt köztük egy olyan is, amelyik Tormundéhoz mérhető szakállat viselt. Néhányan finom, puha bőrökbe öltöztek, mások keményített bőrruhába és különféle páncélokba, a legtöbben azonban farkasprémet, fókabőrt vagy csupán rongyokat viseltek. Egyikük meztelen volt. Sokan fegyvert is hoztak magukkal: kihegyezett dárdákat, kőfejű pörölyöket, csontból, kőből vagy sárkányüvegből készült tőröket, szöges husángokat és még egy-egy öreg, rozsdás kard is előkerült. A szarulábú fiúk csupasz lábbal is gondtalanul sétáltak a hóban, mások medvemancsot viseltek, és a buckák tetején jártak Hat fiú lovon érkezett, kettő öszvéren. Egy testvérpár kecskét hozott magával. A legnagyobb fogoly hat és fél láb magas, gyermekarcú óriás volt a legkisebb egy csenevész fiúcska, aki kilencévesnek mondta magát, de nem tűnt idősebbnek hatnál.

Különösen nagy figyelmet szentelt a fontos emberek fiainak. Tormund sorban megmutatta őket Jonnak.

– Ő ott Pajzstörő Soren fia – mutatott egy magas kölyökre. –Mellette a vörös hajú Királyvér Gerrické. Ő állítólag Vörösszakállú Raymun vérvonalából származik. Valójában Vörösszakállú öccsének leszármazottja, ha érdekel. – Két fiú annyira hasonlított egymásra, mintha ikrek lettek volna, de Tormund azt állította, csupán mostohatestvérek, és egy év különbséggel születtek. – Az egyik apja Vadász Harle, a másiké Jóképű Harle, de az anyjuk ugyanaz. Az apák gyűlölik egymást A helyedben az egyiket a Keleti őrségbe küldeném, a másikat az Árnyéktoronyba.

Sorban több túszt is megnevezett: Vándor Howd, Brogg, Fókanyúzó Devyn, Fafülű Kyleg, Fehérmaszk Morna és a Nagy Rozmár fiait.

– Nagy Rozmár? Ez komoly?

– A Fagyosparton különös neveket adnak a kölyköknek.

Ott volt Varjúölő Alfyn három fia is, a hírhedt portyázóé, akivel Félkezű Qhorin végzett. Legalábbis Tormund ezt állította.

– Nem tűnnek testvéreknek – jegyezte meg Jon.

– Féltestvérek, különböző anyáktól. Alfyn farka apró jószág volt, még a tiédnél is kisebb, de soha nem habozott ha be kellett dugnia valahová. Minden faluban volt egy kölyke.

Egy vékonyka, patkányképű fiúnál pedig azt mondta:

– Az ott Hatbőrű Varamyr fia. Emlékszel Varamyrra, varjú uram?

Emlékezett.

– A bőrváltó.

– Igen, ő volt az. Az üzekedő kis nyomorult. Valószínűleg ő is meghalt, a csata óta senki sem látta.